<-- Leírásokhoz
Dolomitok '98
BEAC 1998. július 11-19.
 
Résztvevők:
   Elekes Balázs (Bali)
   Fekete Orsolya (Pom-Orsi)
   Gulyás Ágnes (Gulyi)
   Hlavács György (Gyurma, Papp Ferenc Csoport)
   Hlavács Judit (Jucus, Papp Ferenc Csoport)
   Szemerédi Ferenc (Szemi)
   Szikszai Gábor (Ewing)
   Vadinszky János (Pom-Pom)
   Vajdics Andrea (Pac, Papp Ferenc Csoport)

   Hogyan is indult a szervezés? Talán úgy, hogy a nyári program kezdett már összeállni, de hiányzott belőle egy kis magashegyi túrázás. Pedig jó lenne - gondoltuk néhányan a társaságból, tehát elkezdtünk gondolkodni, hogy hova is lenne érdemes menni. Abban összhang volt, hogy ez a túra nem a szélsőséges teljesítmények túrája lesz. Inkább egy könnyed nyári kiruccanásra vágytunk sok nagy heggyel, ösvényekkel, láncos utakkal, egy kis szélnek feszüléssel, és utána ejtőzéssel valahol vízparton, hogy kerek legyen a dolog.
   A Dolomitokra azért esett a választás, mert ott már jártak közülünk néhányan, (Bali, Gulyi, Szemi) tehát információnk volt a hegyről, és persze a régebbi túrák élménybeszámolói alapján a többiek is kedvet kaptak ahhoz a helyhez, mely nem igazán az a zöld természet, sokkal inkább lenyűgöző, vadregényes sziklavilág, ideális magashegyi túracélpont sok kiépített láncos úttal. A túra második felének útvonala úgy alakult ki, hogy Ewing még a kezdetek kezdetén felvetette a Garda tavat, mely a Dolomitok DNy-i oldalán, egy hatalmas, meredek sziklafalakkal határolt völgyben indul, és hosszan elnyúlva szélesedik Dél felé. Ez a tó kis kitérővel elérhető az Adria felé, mely szintén célpontként szerepelt. Errefelé útba esnek olyan híres olasz városok, mint például Verona, Padova és Velence. A hazaútra mind Szlovénia, mind pedig Ausztria szóba került, csak túra közben döntöttünk ez utóbbi mellett.
   A szállást - jó szokásunk szerint - vadkempinggel terveztük megoldani. Szerencsére elég sok alkalmas hely van még. Járművünk a már bevált, kölcsönzött Ford Transit mikrobusz lett. Amit elvisz a kölcsönzés, visszajön az üzemanyag költségen, tágas, egyszerre utazik a banda, - bár több alkalmazkodást követel, de együtt tartja a túrát -. A kaja egyénileg lett betervezve.
 Az indulás időpontját a vizsgaidőszak vége utánra, július 11.-re tűztük ki. A részletek csak két héttel az indulás előtt lettek véglegesítve. Mivel a mikrobusz 9 férőhelyére a csoportból csak hat fő, és Jutka, Bali barátnője jelentkezett, ezért Gyurmát és Pacot szintén elhívtuk magunkkal a Papp Ferencesek közül.
   Szombat reggel a Baliéktól indultunk Ausztria irányába. A határtól a szlovén határ közeléig végtelen monoton autópályákon, majd kisebb főutakon folytattuk utunkat.
   Toblach közelében léptünk át Olaszországba, ahol letértünk arra az útra, mely a Dürrenseet elhagyva elvisz a Misurina a Tóhoz, amely már a Dolomitok belsejében található. Itt megálltunk enni, nézelődni, és hogy ez a nap se teljen túra nélkül, kinéztük magunknak a közeli Piana hegyet, ahol a 2200 m-en levő, A. Bosiról elnevezett turistaházhoz akár kocsival is fel lehet jutni.
   Elvileg 2000 m-től turista ösvényen kellett volna mennünk, de mivel ez nem volt egyértelmű, felkocsikáztunk a házig. A rendkívül meredek, szűk és kanyargós szakaszokkal tarkított úton nem ártott az óvatosság, ahogy egyesben, és néha akár még kettesben is döcögtünk a jól telepakolt Forddal a semmi fölött. A háztól gyalog mentünk tovább a fennsíkszerű, hosszan, laposan emelkedő hegyháton, ahol túránk során először találtuk magunkat szembe az első világháború csatáinak emlékeivel: kígyózó lövészárkokkal, sziklába vágott üregekkel, bunkerekkel és egy emlékművel. Nyomasztó volt. A hely azonban kárpótolt minket a környező völgyek túloldalán emelkedő fenséges hegycsúcsok látványával, és a hegytetőn tett sétával átmozgattuk az egész napos zötykölődésben elgémberedett tagjainkat.
   A lefele út sem volt kevésbé izgalmas a szerpentinen, mint fölfele, de új célunkhoz, az első bivakhelyhez kellett igyekeznünk a Drei Zinnen lábánál található Auronzo menedékház parkolójához, hogy még naplemente előtt helyet találjunk. Felfele cammogás kettesben, sőt a felhőkbe is belefutottunk úgy, hogy homályban gyűrte a gép a kilométereket. Fent találkoztunk a hegyen mászni készülő bivakoló magyar sziklásokkal. Sötétedés után szunya reggelig, majd ébredés után az úthasználati díj megfizetése az őrszemélyzetnek. (Mivel előző nap későn autóztunk fel a hegyre, a pénztár zárva volt.)
   Összeszedelődzködés után irány a Drei Zinnen tömbje körüli ösvény, amit két csoportban, egymással szemben indulva jártunk be, közben az egyik csoport a Toblingert, a másik pedig a Paternkofelt vette be láncos utakon, a Locatelli turistaháznál tartott rövid pihenő után. A Paternkofelre vezető út keresztülvisz egy háborús erődítményen, ahol jó hasznát vettük a magunkkal vitt lámpáknak. Maga a hegy is egy természetes erőd vad, csipkézett gerincével, melynek belsejében alagút vezetett fel, majd a csúcsot láncos úton értük el. A lefele út is háborús erődítések, ép és romos lőállások mellett vitt a szikla oldalába vájt régi hadiösvényen. Az aznapi túra az Auronzo menedékháznál zárult. Itt egyesült a két csapat, és továbbindult Cortina d'Ampezzoba egy felejthető városnézés erejéig, majd a következő napra tervezett hegy, a Tofana di Rozes felé.
   Bivakolni a Cinque Torrihoz vezető felvonó parkolójában rendezkedtünk be. Főzőcske, beszélgetés, majd szunya. Reggel összekészültünk a túrára, és úgy döntöttünk, hogy a 2098 m-en található Dibona menedékháztól indulunk neki a hegynek. Felautóztunk a házig, majd megkezdődött a hosszú menetelés. Rövid lankás erdős szakasz után felkaptattunk a törmeléklejtőn a fal lábáig, majd az újabb ösvényen, elhaladva a Grotta di Tofana mellett, elértük a Galeria del Castellettot, ami egy újabb háborús emlék, egy alagút, mely keresztül visz folyamatosan, közel 100 m-t emelkedve a Tofana DK-i, a Castelletto felé nyúló kiszögelésén. A bejáratnál még látni lehet a régi falétra maradványait, melyen a katonák közlekedtek. Ez az alagút már része az este kalauzból kiszemelt G. Lipella láncosútnak, tehát előkerültek a beülők, kantárok, sisakok és az alagút erejéig a lámpák is. Innen kezdődött az igazi kaland. Jól kiépített láncos út a Tofana Ny-i meredek sziklás oldalában, alattunk a mélyben a Travenanzes impozáns völgye. Mivel a Dibona házban megtudtuk, hogy az út felső szakasza megrongálódott, ezért a Tre Dita három ujjra emlékeztető, szintén erődített sziklájától (2694 m) a csúcs felé már a turistaösvényt választottuk. Itt voltak, akik megelégedve a láncos út nyújtotta örömökkel, egy találkozó megbeszélése után a Giusanni menedékház (2580 m) felé vették az irányt. Mi többiek az olvadozó hófoltokkal tarkított hegyoldalban nem igazán láttuk a kitaposott utat, csak a gerinc közelében találtunk vissza rá, de onnan már nem volt megállás a 3225 m magas csúcsig leszámítva, hogy levegőt venni (lihegni) elég sűrűn szünetet tartottunk. Egyenként szállingóztunk fel a csúcskereszthez, ami időnként felhőbe burkolózott, de ott voltunk! Lefelé már az ösvényen mentünk végig a Giusanni házig. Itt megálltunk egy pecsételés erejéig, majd továbbindultunk, és a volt Cantore házat elhagyva a meredek sziklás völgyön keresztül visszaértünk a kisbuszhoz.
   A túra végeztével újra az előző esti parkolóban ütöttünk tanyát. Nekikészülődtünk az éjszakának, de már sejtettük, hogy kellemetlen lesz a következő nap, mivel sötét felhők gyülekeztek felettünk. Lefeküdni még szemerkélő esőben mentünk, de hajnalra a heves eső Gyurmát, és Pacot sátrukból kiáztatta, így kénytelenek voltak a mikrobuszba átköltözni. Reggel nagy tócsák, és bánatos eső fogadott minket a ponyva alól kibújva. Az ominózus sátor bontásakor kiderült, hogy mivel pont egy kis mélyedés fölé állították, alatta kövér tócsa keletkezett.
   Az erre a napra betervezett mászásnak a Cinque Torrin befellegzett, mert ilyen időben sziklát mászni ugyebár több mint kellemetlen, tehát felkerekedtünk a Falzerego hágó felé. Éhesek voltunk, és ha már úgy is egy nevezetesebb helyhez érkeztünk, megálltunk reggelizni, nézelődni, és kideríteni a várható időjárást. A kilátásaink nem voltak rózsásak. A Marmoladara ráláttunk ugyan egy rövid ideig, de a hágóból a Lagazuoi házhoz vezető felvonó drótkötelei a tejfölben tűntek el, és az eső is csak esett. Az étteremben nem tartottak befőttes békát, tehát az időről itt nem tudtunk meg semmit. Lehet, ha nem az eresz alatt reggelizünk, többet mondanak? Láttunk egy gyakorlatozó hegyivadász egységet is. Rossz volt nézni, ahogy nekivágtak a szürkeségnek.
 Lefelé autózva egy kempingben megtudtuk, hogy Arabbaban a lavinajelző állomáson tudunk a hegyen várható időjárásról érdeklődni. Arrafelé vettük tehát az utunkat. Rövid keresés után meg is találtuk, és javuló időről kaptunk híreket. Szóval van még esély hegyre menni, csak ki kell valahogy várni az eső végét.
   Lankás ösvényeken kevésbé esik, legalábbis erre az álláspontra jutottunk, tehát spuri a Porta Vescovahoz. Azt kell mondanom, tévedtünk, különösen, hogy az ösvény csurom vizes bozótoson vitt keresztül. A kitartóbbak azért felmentek a 2552 m-en levő házhoz.
   Az ismételt bozóttúra után a csapat becsurgott a buszba, és folytatta útját Canazeibe. Itt már jobb volt az idő, egy kis városnézést is megengedtünk magunknak. Jóval kisebb, de jóval hangulatosabb volt Cortina d'Ampezzonál. Jött az este és szállás után kellett néznünk. Megindultunk a másnapi hegy felé, de amerre menni szerettünk volna, egy sorompó az utunkat állta. Visszafordultunk, és egy másik útvonalon közelítettük meg a kiszemelt ösvény kezdetét. Nem messze tőle, egy útkanyarulatban találtunk magunknak komfortos pihenőhelyet asztallal, padokkal. Már régen sötét volt, mire a banda befejezte a beszélgetést, és a parkolók murváján töltött éjszakák után átadta magát a sátrak alatti puha gyepszőnyeg luxusának.
   Ébredés után készülődés, majd irány a Roda di Vael. (2283 m) Felfelé a jelzett, de kijáratlan ösvényről, mely egy patak vízmosásában vezetett gyorsan letértünk, mert a magas nedves fű alatt nem lehetett igazán észrevenni a meder bokaforgató köveit. Egy napfényes, virágos hegyi legelőre jutottunk, ahol kapaszkodóért helyenként elég volt csupán előrenyújtani a kezünket. Így gyorsan nyertünk szintet, miközben a napsütés tarkónkat csiklandozta. A tetején újra csatlakoztunk egy, a C.A.I. 2283 m-en található menedékházához vezető ösvényhez. Mikor odaértünk, rövid pihenőt tartottunk, mielőtt nekivágtunk volna a gerinctúrának. Ez egy gyönyörű kitett helyeken vezetett láncos út, melyen a Masare csúcson (2727 m) csókákkal is alkalmunk nyílt barátkozni. Végigérve rajta egy kereszteződésnél a legmagasabb csúcs felé indultunk, szintén láncos úton. A csúcson két csoportra vált a társaság. Szemi és Ewing a gerinc folytatásán ereszkedtek le a hegycsúcsokkal körülölelt katlanba, melyen keresztülvágva érték el a peremén álló a menedékházat és a büfét, ahol a többieket bevárták. A másik csapat a felmenetel útvonalán tértek vissza egy rövidebb láncos úttal levágva a gerinctúrát.
   Túra után irány a kocsi, majd bevásárlás egy faluban, és szálláskeresés. Út menti pihenő adott szállást éjszakára, de közben újra befelhősödött, és visszatért az eső. Másnapra viszonylag rövidebb napot terveztünk, mivel már a Garda tóhoz készülődtünk.
   Ébredés után úgy döntöttünk, hogy a Gyurma és Ewing - izmozzanak, ha akarnak - siessenek előre a Vaiolett tornyokhoz mászni, a többiek csak az oda vezető láncos utat nézik majd meg. Az első csapat lóhalálában felsietett a Fronza alle Coronelle turistaházig (2337 m), majd rövid szusszanás után tovább mentek a hegy oldalában végighúzódó láncos úton a Passo Santerig (2741 m), ahonnan ugyan látták már a tornyokat, de idő hiányában megálltak, hogy mászhassanak a visszaindulás előtt. A háznál informálódtak, majd nekiindultak egy közeli falnak, de a kiépítetlen úton a töredező kőzetben a fogások és a biztosítás megbízhatatlansága miatt inkább visszaindultak. Ez alatt a többiek feljutottak a Fronza alle Colonelle turistaházig, majd onnan túráztak több csoportban a környék turistaösvényein, többek között az előző napon Szemiék által a hegy másik oldala felől már érintett Vaiolon hágóhoz (2560 m).
   A megbeszélt időre összejött a csapat, és már robogtunk is a Garda tó felé, tehát megkezdődött a "nyakkendős" turista szakasz. Az Ádige völgyéből Trentonál kanyarodtunk el az ezer kastély völgye felé. Rivanál értük el a nagy tavat, de addig is sorban láthattunk kisebb tavakat, várakat út közben.
   Mivel a délután közepén értünk oda, megkerestük a Bali által már ismert bivakhelyet, a parton végigfutó közúti alagutak egy régi, már nem használt szakaszát. A megérkezés örömére rögtön ki is próbáltuk a tó vizét. Nagyon kellemes és időszerű is volt, nem csak a nagy meleg miatt, de azért is, mert szombat óta nemigen fürdött a banda. Langy meleg naplemente, vacsora, és későig tartó beszélgetés következett elalvás előtt.
   Másnap a délelőttöt ott töltöttük fürdéssel, búvárkodással, és a környék felderítésével. Találtunk is egy szép vízesést a bivakhelyünktől néhány száz méterre, mely a meredek szikláról gyakorlatilag közvetlenül a tóba hullott alá. Délután elértük Veronát, ahol városnézés volt a program aztán tovább indultunk Velence felé. Az egyik Velence melletti vízparti kemping közelében fészkeltük el magunkat szintén egy út menti pihenőben, és megkezdtük a nem éppen önkéntes véradó napot a környék megszámlálhatatlan szúnyogja részére. A sátrakban kibírhatóbb volt a helyzet.
   Reggelre szerencsére elültek a dögök, siettünk is a városba, mert csak a délelőttöt szántuk a megnézésére. Leparkoltunk, azután kis csoportokban nekiindultunk Velence szűk sikátorainak, és hidacskáinak. Délben találkozó, majd irány a tenger.
   Százegynéhány km megtétele után Monfalconenél fordultunk a tenger lagúnás partja felé, álmaink friss vizű kék lagúnája helyett azonban langyos zavaros ősleves fogadott minket mély iszappal. Azért ha már itt voltunk, ezt sem hagyhattuk ki, - Legalább sós volt...
 Sietős menekülés következett egészen Údineig, ahol megejtettük az utolsó bevásárlást is, majd tovább robogtunk megállás nélkül a Canin alatt található Val Gardenaig. Nem messze a falutól van egy tiszta vizű, jéghideg tengerszem. Ennek partja lett a túra utolsó éjjelén szállásunk. Mindenek előtt, hideg víz ide, vagy oda, lemostuk a tóban magunkról az őslevest. A szokásos esti programok következtek, majd a társaság jó része a szabad ég alatt hajtotta álomra fejét.
   Vasárnap reggel megindultunk haza. Tarvisionál rákanyarodtunk az autópályára, s egy rövid pihenőt közbeiktatva, dél után már magyar föld suhant alattunk. Négyre itthon voltunk.
  A következő időkben, a klubban emlékeztünk vissza az eseményekre a közben már elkészült fényképek segítségével. Összefoglalva, amit célul tűztünk ki magunknak, azt megvalósítottuk, és egy szép közös élménnyel gazdagodott a társaság.