A harmadik Sella-torony

Plivelic Iván

1997 szeptember, 3 - csönget a telefon:

"Itt Quitt András beszél Budapestről, holnap indulunk a Turista Szövetséggel a Sella csoporthoz... (hű a mindenit, milyen táviratos stílusú!) Meg tudnád magyarázni, hol történt a szerencsétlenség a szegény Rudival? Tudomásom szerint csináltatok valami műemléket is neki"

Hát ez hihetetlen, negyeven év után megjelenik a régi túratárs, s percek alatt szeretné megtudni, amit én talán már majd el is felejtettem. Szerencsére rögtön kapcsolok: hát azt nem lehet elfelejteni, az valamit belevésett az énembe.

"Bandikám, egész véletlenül pont most, négy nappal ezelőtt voltam ott, felvettem fotóra és videóra is a baleset színhelyét. Mikor ott vagytok a Passo Sellán - te érted mit jelent a Passo - akkor nyugat felé nézve láttok három toronyszerű képződményt, a harmadik az, összetéveszthetetlen a ferde repedés miatt, ami jóformán kettévágja. Ott maradt függve felette néhány tíz méterrel a szegény fiú. Egyébbként nem lett semmi emlékmű felálitva, csak eltemettük a Val Gardenai Selva községben, ki tudja megvan-e még a sír... Évek óta nem megyek arrafelé"

"Kösz a segítségért, üdvözöllek" s már zárja is a vonalat még mielőtt hozzátennék egy fontos utasítást - az internacionális telefon pénzbe kerül. Remélem jól megértette. Félreértés elkerülése miatt talán hasznos lesz részletesen megírni neki, mi történt. Nem is tudom, küldtem-e akkor valamit haza, ha igen, az elkallódott. Szerencsére maradt egy másolatom, na meg maradt valami kitörülhetetlenül az agyamban is, nehezen tudja az ember az ilyen emlékeket elfelejteni.

Nézem az összegyűrt 19 oldalt jellegzetes szamárbetűimmel; lefordítom jóformán szórol szóra, kivéve a szükséges korrekciókat. Most jobban ismerem az olasz nyelvet, s a magyart is visszanyertem eléggé. Ha nem, akkor majd valaki kijavítja. A megsárgult papír tanúsítja, mennyire rohan az idő - jövöre éppen negyven év lesz azóta. A magyar fordítása pedig már 1999-ben megy a megmaradt barátok kezébe. 

Lássuk csak a kéziratot:

"Még egyszer visszajöttem Selva di Val Gardénába. Meglátogatni régi barátomat, Rudit, talán az utolsó alkalommal.

 

Itt, ezen a helyen temettem el saját kezemmel két derék hegyilakó segítségével. Ugyanazokkal a kezekkel szorítottam pár órával előtte Itália napjátol megbarnult csontos kezét. A Fény mit végre saját szemével látott. Utolsó kézszoritás a barátság nevében. Most, a szürkülő délutánban, az inzisztáló hideg esőtől ázva szenteltem egy majd ismeretlen de ezért nem kedvesebb barátnak. Alkalmi társaim, nyilvánvalóan hozzászoktak a hasonló körülményekhez, s szívüket nem érintve szorgalmasan működtek közre láthatólag minden probléma nélkül. Talán pénzért, talán kényszerítve a Községházától, kifejezetten nem a kölcsönös barátság jegyében egy ismeretlen iránt, habár annak a neve igen ismerősnek tűnik:

Santora Rudolf, élt ... évet, nem tudnám mennyit, legalább kettővel többet mint én, azidőben 23 éves. Most az esőtől lemosott sírkövön már nem látható. Tehát a vezetéknévből ítélve olasz eredetű lett volna? Igazat adva a falusiaknak, akik rögtön észlelték, mondhatnám, hogy Rudi visszajött ősei földjét megnézni és... ott meghalni.

A rögök monoton zuhogása ritmikusan követte lázas gondolataimat. Körülöttünk néhány kíváncsi - talán egy hullatolvaj is és... a túlélő K. Pite, a régi barát, aki Svédországba menekült a halottal együtt '56 után. Eljöttek megvalósitani hosszú ideig táplált álmukat: megmászni a Dolomitok híres csúcsait. Mindannyiunk, a természetbarátok vágyát, kik bezárva a kis szűk országba azt hittük, sohase fogjuk meglátni. Nekünk kevés kivételezetteknek ez megadatott. A két fiú részéről ez volt az első s egyben utolsó kontaktus az annyira ábrándozott sziklákkal. Rudi itt marad pihenni örökre az álmodott csúcsok alatt - a másik, megrendülve s megundorodva elmegy a messzibe, s róla semmi hír többé. Érdekes sors: én vagyok az egyetlen s pont a legkevésbé adatott akinek megadatott, hogy álmait megvalósíthassa s Itáliában élhessen, sőt, még későbben egy kis hegyi lakást is megvehessen a Dolomitokban. Három annyira különböző sors!

Nincsenek hivatásos sírásók Selva falujában, tehát improvizált felajánlásom kapóra jön - mondhatnám majdhogynem óhajtott is, s úgy lett elfogadva mint a legtermészetesebb spontán közreműködés: a falusiak elvárták tőlem, hogy tiszteljem meg utoljára megkínzott társamat, talán ez maga is egy régi helyi szokás maradéka. Nyilvánvalóan nekem igazában új volt az egész; sohase gondoltam, hogy egyszer a sírásó alakját valósítom meg. A körülmények, kiváltképpen a tragédiák felnevelik egyik napról a másikra az embert, s én éreztem, milyen gyorsan tudtam az új, nem óhajtott szomorú szerepbe beszállni. Helyemen voltam, azt csináltam, amit az emberek tőlem vártak.

Pite visszautasította, ellökte a felajánlott lapátot. Nem akart semmiféle látható módon résztvenni a ceremónián. Látszólagosan nyugodt arccal, szigorú de nem túl szomorú szemmel, kicsit elhúzódva, majdnem közönyösen követte az eseményeket. Hirtelen egy új, ismeretlen s nem túl megközelíthető embert láttam benne. Csak a fiatalkori öntudatnélkülisége akadályozta meg, hogy felfogja a történtek nehézségét... avagy talán túl sokat látott és értett meg, mialatt ő is oly közel találta magát a Halálhoz? Ki tudja? Ezek mind feltevések, amelyek nem zárnak ki más lehetőségeket.

Lassan a szemerkélő eső betöltötte a jelenlévők nyomait a nedves földön, az est rohamosan közeledett ebben a gyászos júliusi hónapban, 1958 esztendejében. Az alacsony felhők a szent telket környékező csúcsokon Wagner: Istenek alkonyatára emlékeztettek. A többiekben feltehetően hozzájuk közelebb álló gondolatokat gerjesztett; egy családtag elmúlását, egy gyermek korai elhalálozását vagy más szerencsétlenül járt hegymászókat emlékét, akik errefelé keveredtek. Csupán azon a huszennegyedikén Rudin kívül még négy ember halt meg a Marmoládán s a közeli hegyekben. Saját magam számára az alig két napja elkezdett hegymászás végét is jelentette. Három év óta a katonaság miatt nem mehettem a hegyekbe. Ferrara is túl mesze van a szűkpénzű ösztöndíjas diáknak. Most, hogy mindennek vége, én is, testileg nem, de lelkileg igen megsebezve, szívemben megundorodva elhatároztam: sohase fogok többé sziklát mászni. Vége az alig elkezdett kalandnak, nem marad más, mint a fájdalom.

Az egésznek a kezdete a magyar Pilisi és Oszoly dombokon született, ahol egy kis vékonypénzű baráti társaság igyekezte régi vacak kötelekkel s rozsdás szögekkel szimulálni az Alpok meredek falait, a magas csúcsokat, a gleccsereket. A miniatűr kis sziklaiskolákban megtalálhatók mind a szűk repedések, a hatodfokú kiálló meredekségek és a lehulló kövek, de mind kicsiben, túl kicsiben. Hiányzott a legfontosabb tényező, az edzés, a hosszú órákig tartó fáradságos megközelitő gyaloglás, a nagy szintkülönbségek szédülés-érzete s végülis a legfontosabb: az időjárás szeszélyes befolyása. Technikailag eléggé fel voltunk szerelve, de nálunk, ha az időjárás rosszra fordult, akkor hamar le lehetett szökni a néhány tízméteres falakról. A fáradtság nem tudott oly magas kimerültségi fokra jutni, mint a magas hegységekben. A mászóiskola kétségkívül hasznos és szükséges volt de... nem elegendő a dolomiti óriások kihívására. Az igazi, gyakorlati tapasztalat hiánya a végére tragikus bukást okozott. Íme így és miért történt:

Megérkeztünk hárman a Sella csoport azon részének lábához, ami a Val Lasties betorkolásától egészen a Sella hágóig (Passo) vezet. Letettük a sátrat egy mesés mezőre, közel a Lasties patakhoz - ma már évek óta tilos ott tanyázni. Utána felsétáltunk a meredek fal lábához, ahol szokásosan sok ember látható a kapaszkodásban. Nem ebben az órában; mi sem igazi hegymászásra, hanem csak egy kis gyakorlatra gondoltunk. Igazában csupán ők ketten tréningeztek a másnapi feladatra mivel engem egyáltalán nem tartottak alkalmasnak ilyen feladatra. Nem lettem volna a kötélparti harmadik tagja. Ez ugyan bántott engem, de mit tehettem? Igazuk volt.

Nekiálltak tanulmányozni utikalauzukat; egy régi német nyelvű kiadványt, amit Pite fordított, mondván jól ismeri a nyelvet. Részemről hamarosan kételkedni kezdtem nyelvismeretében.(Mivel ők Svédországba menekültek, a német nyelvet csak úgy-ahogy ismerték. Ez később teljesen bebizonyosodott.) Kevés hiányzott, hogy tragikus végem legyen! Mutattak nekem egy "könnyű" repedést, ahol "minden nehézség nélkül" fel tudok mászni. Nem emlékszem, milyen fokú nehézségről beszéltek, de aztán eltűntek valahova a komoly melóra.

Elkezdtem felfelé gyalogolni, s az egyre sűrűsödő nehézségekre nem tudtam mit mondani: talán az én tapasztalatlanságom miatt oly megerőltetőek, avagy nem jó helyre irányítottak? A fene tudja, mentem, míg dübörgött ifjú szívem a szokatlan fáradtságtól meg a magas szokatlan szinttől. Már másztam kézzel lábbal, elérve egy egyre meredekebb, egyre szűkebb repedésbe. Egyszercsak két függőleges fal között találtam magamat, lehetetlen a meredekségen tovább menni. Egyetlen lehetőség átlendülni a repedés másik oldalára, de hogyan? Alkalmasnak látszott egy kb. 60 centi magas behemót kődarab pont előttem. Úgy be volt ékelődve a sziklafalba, mint Arthur király kardja. Ha rákapaszkodom, gondoltam, akkor ingaképpen átlendülhetek a túloldalra, ami még alkalmasnak mutatkozott a kapaszkodásra, ámbár teljesen meredeken. A probléma ott volt: megtart a kő vagy lezuhan testem súlya alatt? Nem tudtam kiböngészni, szilárdnak látszott, de amikor próbáltam megmozgatni, mintha remegett volna. Persze ez lehet az én izgatottságom miatt is, bátorítottam magamat. Lehetetlen másképen megtudni, meg kell győznöm idegrendszeremet, rá kell kapaszkodnom. Csak egy gyakorlati próba adta volna meg a választ - ami fatális végű lett volna, ha a kő lehúz az immár több száz méter mélységbe. Hosszú ideig tűnődtem a dolgon, nem akarva gyáván visszavonulni. Be akartam bizonyítani társaimnak, hogy én is tudok sziklát mászni! Gyanakodtam is; talán tényleg nem jó helyen járkálok, de aztán elhatároztam magamat. Először is csináltam néhány felvételt a Closter fényképezőgépemmel. Legalább lássák az élők, hova másztam fel! Ezután rákapaszkodtam két kézzel a kiálló kőre, és nagy ívvel átlendültem a túloldalra. Őszintén szólva úgy tűnt: a kő tényleg mozog a kezem alatt. Nem sokáig tartott örömöm: pár méter után teljesen befejeződött a hasadék, vissza kellett fordulnom. Ki tudja, megtart e még egyszer a kő, vagy meglazult testem alatt? Nem volt más, ki kellett próbálnom. Ismételten érezve a kemény anyag rezgését, valószínűleg idegeim megfeszítése végtében míg visszarepültem eredeti pozíciómba. Lemenet vettem észre, hogy néhány tíz méterrel odább emberek mennek felfelé egy ösvényen. Akkor tényleg rosszul igazitottak el? Nem volt már kedvem kivizsgálni.

Végtelennek látszó s-kanyarokon keresztül értünk le éppen jókor, hogy egy kis tábortüzi összejövetelen részt vehessünk. Két német turista, egypár helyes lány és én, akit kinevettek hiányos német nyelvtudásomért. A végén behúzódtam a hangtalanságba. Különösképen bántott a gúunyos nevetés az én "Ich liebe in Italien" mondatomért aminek igazában "Ich lebe in Italien"-nek kellett volna lennie: én Olaszországban élek. Az igaz; van különbség az "élek" és "szeretek" szavak között, de elvégre én Olaszországban éltem is meg szerettem is. Nekem elvileg ugyanazt jelentette: élni egy helyen s azt nem szeretni az őrültség, de úgy látszik, barátaim ezt nem értették. Ők egy olyan nép közé kerültek, amelynek nem értették meg a mentalitását, amellyel nem tudtak semmi közös kulturális alapot felfedezni, amely elridegítette mentalitásukat. Gondolták, velem is így történhetett.

Hogy mennyire deformált mentalitást nyertek a két évi svéd tartózkodásban, arra elég mondani, hogy jelenlétemben is svédül dumáltak maguk között! Éjjel a sátorban, míg kettőjük közt feküdtem, fejem felett röpködtek az érthetetlen szavak, talán rólam beszéltek, talán valami káros dologban törték a fejüket? Én hallgattam, s lassan álomba merültem.

Úgy hirtelen ébredtem fel, kint ragyogó napsütés, barátaim eltűntek, valószínűleg már utaznak a Sella torony felé. Úristen! Itt hagyták a kocsit; gyalog mennek az őrültek! Így rengeteg értékes erőt és időt vesztenek, míg a szikla lábához érnek. Az a hegy túloldalán oly messze van, hogy tegnap nem is mentünk odáig. Nem tudom, túlzásba vitt természetszeretet, büszkeség vagy a benzinspórolás ösztönözte őket erre a butaságra. Sohase tudtam meg az igazi okát, ami Rudi életébe került. Reggeli után lesétáltam Canazei városkájába a busz menetrendjét megtudni, ami napokon belül a Garda tóra vitt volna.

A história többi része kicsit homályos, egyes részeket csak következtetésekkel tudtam kihámozni konok barátomból.

Már sötét este s a haverok nem érkeznek. Mindinkább idegesen mászkáltam a sátrak között, a német leányzók se tudtak megnyugtatni. Kilenc órára már nem bírtam magammal s felküldtem a két német mukit a Volkswagen kocsijukkal a Passo Sellára hírt szerezni. Magamnak fogalmam se volt, hogyan kell a kocsit vezetni, így nem tudtam elmozdulni onnan. Visszajöttek a már sejtett rossz hírrel! A két magyar csapdában maradt a toronyfalon, már adtak jelt segítségre, de a pozíció olyan, hogy sötétben megközelíthetetlen. Mondták; már több mint húsz gyakorlott alpinista várja a hajnali órát a menedékházban, hogy elinduljanak a mentésre. Egyetlen lehetőség felmenni a csúcsra és onnan egy acélkötél segitségével leereszkedni barátaimhoz. Mindenesetre, mondta a két német megnyugtatásomra, a fiúk jól érzik magukat. Aludjak csak nyugodtan.

Kellemetlen, izgatott éjszakám volt remények és félelmek közepette. A reggeli napsütés aztán kicsit megnyugtatott s így javított humorállapotban felsétáltam a Sella hágóra. Útközben, emlékszem, még a távolban tündöklő Marmolade hegyet is lefotóztam.

Fél tizenegy lehetett, amikor megérkezve már messziről látván többen bámulnak a torony felé áhítatos csendben. Én a tornyot csak fényképről ismertem addig, azután bevésődött agyamba. Kis maradék reménnyel megközelítem a társaságot, kérdezve kikről van szó. Ők lennének, hogy vannak, mi töténik? Mondjanak már valamit az Isten szerelmére!

"Az egyik meghalt, a másik ott függ a falon!"

Micsoda rettenetes szentencia e kevés szóban! Megfogtam az óriási messzelátót, de semmit se láttam, annyira remegett a kezem, mint az őszi levelek. Szemembe is könnyek szöktek, lehetetlen volt kontrollálni idegeimet a hirtelen változástól. Előző pillanatban mentve tudtam őket, s most derül ki, hogy egyikük meghalt, nem tudom melyik, a robbanásszerű változás még nagyobbá teszi a tragédiát. A Halálra mindig reagál az ember, de itt, a természetben még nyomasztóbban éreztem a különbséget az Élet és a Halál között. Ott emelkedett előttem a büszke gyilkos torony gyönyörűsége, fenséges mérhetetlensége. Valami olyan sohase látott óriási dolog, amit nem hittem volna létezőnek se. Elbűvölő és félelmetes, elragadó és rettenetes - egyszóval leírhatatlan. Miként is merhetünk mi, kicsi emberek, kihívni, megbirkózni vele?

Elindultam mint egy alvajáró a torony felé, velem szembe jött a szűk ösvényen egy csendes, néma csoport - nem tudtam még kivenni arcukat. Magamon kívül léve nem értettem az egészből semmit, mintha a szerencsétlenség saját magammal történt volna.

Hirtelen észrevettem Pitét az érkezők között. Lesütött szemmel, mogorva arccal jött felém, de járása nem árulta el, hogy majdnem egy napot töltött el mozdulatlanul a falon. Furcsa módon igen nyugodtnak, mondhatnám kívülállónak láttam, mint akire nem is vonatkozik az egész ügy. Én azt gondoltam volna, hogy le van törve, hogy emberibb arcot mutat, de nem; odaért mellém, rám se nézett, össze se ölelkeztünk, mint ahogyan én feltételeztem, s tovább ment szótalanul. Miért ez a nagy tartózkodás?

Míg a mentettet elhelyezték a hágói menedékház egy szobájában, én lementem két úrral az autóért és a holmiénkért. Visszaérve pont kereszteztük a mentők második csoportját. Hozták szegény Rudi meggyötört testét egy zsákban, kinézéséről azt hitted volna, hogy krumpli van benne. Megrázkódtam; a test hihetetlenül kicsinek tűnt a szövet burkolása alatt, inkább egy kisgyerekre gondolt volna az ember, minthogy egy velem egymagasságú felnőttre. Nekem érthetetlen volt, hogyan képes egy test ilyen kicsire összezsugorodni! A zsák baljós kinézete, a történtek részletes leírása mind olyan nyomasztó, hátborzongató színjátéknak tetszett.

Aztán letették Rudi megkínzott testét a hegyi kápolna hideg kövezetére. Arca letakarva, teste a lepel alatt is láthatólag összecsavarodva, mindez szívfacsaró látvány, a legrosszabb pillanata az egész esetnek. Én, aki nem sírt apjáért (s nem fog sírni anyjáért se) se az ötvenhatos meggyilkoltak láttára, most már nem bírtam magammal, sírva fakadtam. Olyan ismeretlen intenzitással, olyan meghatódottsággal, amit sohase éreztem, sohase tapasztaltam, talán azért is, mert váratlanul, hirtelenül történt minden. Kegyeletes, de természetellenes is. Azóta se éreztem semmi hasonló méretű meghatódottságot, s remélem, nem is fogok többé az életben. (És mégis megtörtént mikor egy másik fiatalkori barátom, Darvas Johan elhunyt.)

Délután áthelyeztük magunkat a Gardena völgy Selva nevű községébe. Evvel hirtelen s nem tervezett módon befejeződött közös túránk. Szerencsétlen barátunkat betették egy nyitott kunyhóba az éjjelre egy égő gyertya mellé. Senki se őrködött felette, én se válalkoztam rá, mert most már félelmetesnek látszott, s egyben úgy idegennek is, mintha sohase ismertem volna.

Mi ketten nem messze letettük a sátrat a folyópartra. A következő éjszaka életem egyik legfélelmetesebbje volt; hullott az eső, fújt a szél mint az orkán. Nem tudom, mi lett volna, ha nem bújok bele a Rudi hálózsákjába! Valószínűleg belefagyok.

Reggelre egy teljesen megváltozott táj mutatta magát: az egész Sella tele friss fehér hóval, jóformán le egészen az aljáig. A hőmérséklet lezuhant a téli fokra. (Visszamentem oda a karácsonyi vakációk alkalmával 1958, 59 és 61 telén is, és mindig kevésbé volt hideg, mint azon a napon, pedig kb. ugyanúgy voltam mindig felöltözve, mint akkor). Ha ez az előző éjszakán történik, akkor bizony Pite se meséli el, mi történt a falon, mert rövid nadrájában ott fagy nyomban. Furcsa módon ez se hozta ki a sodrábol, nem mutatott különös örömet, hogy megúszta ezt is. Látszólag semmi se tudta kitépni őt olimpiai nyugalmából

Lassacskán aztán megtudtam sokmindent, amíg fordítottam olaszra a csendőröknek.

Túl későn érkeztek a torony aljához (mint mondtam, órákig tartó gyalogolás a sátrunktól), fáradtan a legalább 500 méter szintkülönbségtől is. Nekiálltak az úgynevezett Via Jan-nak, ami ugyan csak III-as nehézségű, de hamarosan időproblémák keletkeztek a felszereléssel kapcsolatban. Ráadásul hagytak előzni két csoportot is. Sisak nélkül a zuhogó kövek alatt keresték és elvesztették több ízben a helyes utat, tehát a toronytetőre túl későn, délután négy órakor érkeztek egy óriási vihar közepette. A zuhogó eső és szél mellett leginkább a sistergő villámoktól féltek. Egyik a másik után ütött be közéjük a ménkű őrületes dübörgéssel. Úgy zörgött a lég, mintha millió szúnyog lebegne s az atmoszféra annyira telve volt az elektromossággal, hogy minden hajszáluk az égnek meredt. A fémből levő tárgyak hozzáértetlenek s az egész helyzet feltarthatatlan. Le kell menni innen a leggyorsabban, mondták, s itt történt a nagy hirtelenségben, hogy elhibázták a normális utat ami ugyancsak III-as nehézségű volt. Alig láttak valamit a sötétségtől, s így az idegesség és a borzasztó félelem elvett tőlük minden lehetőséget, hogy higgadtan felbecsüljék a tennivalókat. Egy rövid veszekedő vita után el kellett határozni magukat a legkevésbé rosszra. Nyilvánvalóan nem lehetett a német utikalauzba nézegetni, amit egyébbként is csak a Pite ismert - eléggé gyéren, utóbbi tapasztalatom szerint.

Le innen, akármi módon, üvöltötték a süketítő viharban alig hallva egymás hangját. A leszállás közben hamarosan valami meredek falakra kerültek. A benne levő hézagok, repedések mind zuhataggá változtak, öntötték a vizet és a köveket a fiúkra. Valami hibás stratégia jegyében elhatározták, hogy párhuzamosan ereszkednek le két közeli vízzel teli kanálisban. Szerintük ez gyorsította volna a leereszkedést, valójában késleltette, mert a nagy zajban nem értették meg s nem is látták egymást. Így mindkettő saját módján igyekezett minél hamarabb leérni, ámbár az összekötő kötél ebben igencsak zavarta őket. Nem látták, nem hallották egymást; vakon menekültek a rémes zivatarban. Elérkezett a szürkület s még mindig ott lógtak a falon; fogalmuk se volt, melyik részén találják magukat. Végre sikerült egyesülni, de akkor meg egy másik szerencsétlenség tette még drámaibbá a helyzetet: egyetlen kötelük beragadt valahol fenn a hasadékban, nem volt mód kiszabadítani. Erre rettenetesen összevesztek, mondta Pite, de egyiküknek se volt már ereje, hogy fölmásszon kiszabadítani. A síkos fal is lehetetlenné tette a kapszkodást. Érdekes és sajnálatos módon - nekem úgy tűnt - nem jutott eszükbe a Pruszik csomóhoz folyamodni. Pedig, emlélszem, azt többször használtuk az Oszoly falon. Ez volt a Vég kezdete, mert nem volt meg a szükséges tapasztalatuk. Talán ha elhatározzák s ott maradnak mozdulatlanul, akkor... ki tudja?

Két kis kötéldarab maradt csupán, amit levágtak a beragadtból, semmi más. Gondolták, egyesítve le tudnak érni arra a hatalmas ferde sziklapárkányra, amit a hamis fény oly közelinek mutatott. Az utolsó fénysugarak vagy talán a felizgatott lelkiállapot, ki tudja, annyira közelinek mutatták az igazában legalább hatvan méterre fekvő, bivaknak alkalmasnak mutatkozó párkányt. Annyira közel, s mégis...

Ezután elérkeztek az utolsó, végzetes elhatározásra, amit nem kellett volna megtenni. A számtalan veszekedéstől minden higgadt megfontolás lehetetlenné vált. Az egyetlen megmaradt szög bevésve a falba biztosította Pite kényelmetlen helyzetét, míg Rudi az összecsomózott kötelekkel a híres Dülfer módon gondolt leereszkedni a sötétedő sziklaperemre. Ez volt az utolsó hiba: A kötél rövid volt, félt, hogy amikor a végére ér, az kicsúszik a jobb kezéből, így gondolta, ezt megakadályozhatja, ha odaköti a mellére. Biztosítás helyett csapdát állított saját magának. Amikor a kötél végére érkezett, észrevette, hogy még nagyon messze van az óhajtott sziklaperemtől. Pillanatokon belül elkezdődtek a bonyodalmas nehézségek. Tudnivalóan a magasból jövő kötél a bal combján keresztül felfutott hátul a nyakára s onnan le a jobb kezébe a használati utasítás értelmében. Azaz futott, míg volt belőle, aztán hirtelen kifutott a kezéből s megakadt a mellén levő csomónál. Szakember részére rögtön világos, milyen rémületes hiba történt, aki nem érti a dolgot, igen könnyen kikísérletezheti: a test súlya ilyenkor már teljesen a nyak hátsó részére nehezkedik s nyomja azt le a melle felé mindinkább szoritó erővel. Szegény Rudi egy kibírhatatlan helyzetbe került, a testsúly nyomása alatt feje egyre inkább a mellkashoz szorult, álla mind jobban nyomta a bordáját, leírhatatlan fájdalmat érzett. Agya már nem jól működött a lelassuló vérkeringése miatt, már nem látta tisztán a helyzetet, kezdte elveszteni eszméletét. Higgadtabb vérű, gyakorlottabb embernek talán sikerül megszabadulnia a végzetes szorításból, ha hintaszerűen átlendül. Rudinak már nem volt ereje semmire. Egészen más lett volna, ha sikerül neki úgy egyszerűen lógni a kötélen, mert akkor hosszabb ideig kibírja s talán kieszkábál valami tennivalót. Felmászni a kötélen elképzelhetetlen fogyatkozó energiájával. A Vég közeledett, lélegzése egyre lelassult, ott függött mint egy rongybaba a mélységben, minden segítség nélkül, amit a társa nem nyújthatott. Utolsó lélegzetével kérte rimánkodva Pitét, hogy vágja el az átkozott kötelet, gondolta jobb lezuhanni a közelinek látszó sziklaperemre mint megfulladni. Igazában nagyon messze volt, talán hatvan méterre is alatta.

Felette a másik didergett vékony rövidnadrágjában két bizalmatlan szöggel biztosítva. Kimeresztett szemmel fürkészte társát a sötétedő viharban, hallgatta síránkozását, de nem tudott segíteni. Bizonytalan helyzete, fogyó ereje nem engedte meg, hogy megkísérelje felhúzni barátját. Kénytelen volt a haldokló egyre gyengébb siralmas szavait hallani a süvítő szélben, nem tudta magát kivonni a borzalmas élményből, ámbár saját magát is épp elég életveszélyes állapotban találta. Szivszaggató jajongásai majd megőrjítették, de nem tudott eleget tenni barátjának, amikor az kérte, vágja már el a nyavajás kötelet, mert jobb lezuhanni mint ott megfulladni. Ezt se tudta vagy merte vállalni. Nem akarta elvágni a kötelet mint ahogy Rudi kérte, mert félt, hogy a mentők a sziklán összezúzott testből esetleg egész másra következtetnek, például arra, hogy akarattal meggyilkolta társát, amikor elvesztette fejét egy veszekedés alatt. Ez kétségkívül egy elfogadható indok, ami persze nem küszöböl ki más okokat. Ha elvágja a kötelet, azt sem éli túl a szerencsétlen Rudi, mert mint másnap kiderült, tényleg hatvan métert zuhant volna, hacsak nem le egészen a torony lábáig a mélységbe.

Ott maradt a két elhagyott árva. A haldokló zokogása égbe meresztette a haját annak, aki remélte, hogy túléli a rettentő kalandot. A haláltusa eltartott egy jó negyedóráig, talán hosszabb ideig, örök időnek tűnt mindkettőjüknek. A jajongások mind gyengébbek, szaggatottak, anyu, anyu, segítség... az utolsó sóhajtás és azután semmi, csak a süvítő szél a hideg sötétségben.

Pite helyzete se volt irigylésreméltó. Kétségekkel telve önmaga sorsára nézve, ott állt a jelenben a két szöghöz kötve, rövid kis nadrágjában, minden meleg ruha hiányában. Megfelelő felszerelések hiányának tudatában világos, hogy nem tud saját maga leereszkedni a csapdából. Kivette fényképezőgépéből a filmet, amire órákkal előtte szenzációs sziklamászó eredményét szerette volna megörökíteni. Nem tudott belőle nagy észrevehető lángot kicsalni: a tudomány pont éghetetlenné varázsolta az anyagot. Remélte, valaki csak észreveszi, hogy nem jöttek vissza a toronyról. Ezekután nem maradt más, mint a kiömlött tejen síránkozni, elgondolni, milyen szeleburdi módon, gyakorlatlanul s megfelelő felszerelés nélkül vágták be fejszéjüket egy náluknál sokkal magasabb fába. Ismételten visszament gondolataiban az egész nap eseményeire, kutatva a végzetes pillanatot, a meghatározó téves mozzanatot, miután már nem volt visszakozás.

Másnap hajnalban kezdték a nehézkes mentési műveleteket. Lehetetlen volt a függőleges falra felmászni, tehát először is fel kellett mászniuk a normál úton a csúcsra, és onnan egy acélkötelet küldtek le, aminek segítségével az élő leereszkedett az alapfalhoz. Az elhunyt alpinistát egy VI.-nál nagyobb nehézségű falon találta a leszálló mentő. Akarva se tudtak volna rosszabb helyet kiválasztani barátaink, maguknak a mentőknek ez volt a környék egyik legnehezebb művelete. Ha jol emlékszem, úgy húsz-huszonöt fő körül lehettek, nyilván azért annyian, mert rögtön megértették, hogy milyen komoly dologról van szó.

A szerencsétlen fiú testét betették egy egyszerű fakoporsóba. Említésre méltó, hogy ebben a szomorú légkörben is volt egy érzelem nélküli ismeretlen zsivány, tiszteletlen a halott iránt. Mikor vitték másnap temetni, felfedezték; hogy valaki ellopta a kalapácsát! Emléknek vagy pénzért eladni, nem firtattuk, de nagyon elszomorított az ördögi cselekedet. Sohase tudtuk, meg ki volt, aki éj idején vakmerően bemerészkedett a kápolnába s levágta övéről a szerszámot, amit illem szerint vele kellett volna eltemetni. Nagyon elgondokoztató, az biztos! Éppen úgy, mint Pite viselkedése is, amit máig se tudok megérteni, tehát nem is hívom igazi nevén, nem érdemli meg, hogy bekerüljön a Történelembe. Amint megérkeztünk Bolzánóba három napi helyi vizsgálat után, ő rögtön hangot változtatott irányomban is, elérkezve arra a vádra, hogy nem képviselem az érdekeit, vagy talán Isten tudja mi okból, összeszűrtem a levet az olaszokkal! Ez már túl sok volt, betetőzte kapcsolatunkat, s otthagytam a sorsára.

Utólag értesültem; az olasz hatóságok nem bíztak benne, és az autót (Ford Zefir six) egy hivatásos sofőrrel küldték vissza Svédországba. Az alak tiltakozott, mondván a pénz jó részét ő adta az utazáshoz, de nem hittek neki. Ez volt az utolsó hír róla.

Tévedések a tudatlansághoz adódva, a magashegyek ismeretlensége, a felszerelés hiányosságai és az idővesztesség a közeledésnél, meg hagyni előzni magukat, energiapazarlás, pánik, idegesség, veszekedés és fatális technikai hiba a kötelet mellére kötni, talán a bátorság hiánya is elvágni a kötelet, mindezek kellékei egy elkerülhetetlen - akart szerencsétlenségnek. A hosszú, háromnapi kihallgatás Selvában talán azért, mert mást is sejtettek a csendőrök? Nem akarok ehhez csatlakozni, ámbár a túlélő viselkedése legalább is furcsának tűnt fel.

Azt hiszem nem fogok többé idejönni: a táj nagyon megváltozott, a falu nem az a meleg családias hely, hanem egy turisztikai metropolisz. Legfőképpen zavar az az új épület, ami elzárja a sírtól a vészes torony kilátását. Míg Rudi nézhette szerencsétlenségének színhelyét, volt egy fanyar megelégedése, immár az se. Ott maradt elhagyatottan, de nem a barátainak szívében, akik őt szerették.

1997. szeptember 21. - 1999. július 2.



Hegymászó információk
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja