Mottó: "Sohasem az a fontos, hogy milyen messze,
milyen magasra ment az ember, s az sem, hogy milyen nehezen,
csakis az, milyen élményeket hozott magával."

Szép tájak, gyönyörű élmények

Németh Imre sorozata

Bánkút 1998.
A Bajóti Öregkő
Éledő Bükk-fennsík
A Béke-barlang földalatti menyországa
A Fülöpházi homokbuckák halmain
A Kárpátok tetején



Bánkút 1998

Még friss az élmény. Az 1997-es szilvesztert a Bánkúti Síklub menedékházában töltöttem családommal. Meghívónk az a barátom volt, akivel együtt kezdtünk el túrázni hegyeken, vizeken, barlangokban.

A 30-ai megérkezés napján csak arra maradt idő, hogy a ház előtti megvilágított alsó pályán csúszkálhattunk élvezettel futóléceinken.

Másnap délelőtt a Bálvány oldalán, a szánkópályán gyakoroltuk a lesiklás örömét az "igazi lesiklók" nagy megdöbbenésére. Ők estek többet. Ezt megunva, túrára indultunk, szomjazva a behavazott Bükk-fennsík téli hangulatát. Felszabadultan, a porhavat élvezve csavarogtunk a hóbundás mesevilágban az Olasz-kapu felé. Sötétedésig összejött vagy 15 kilométer.

Az esti vígasság, hála a jó társaságnak, a főtt csülöknek, és a hozzá való bornak, kellemes volt. A Himnusz eléneklése, és a koccintások után "fellazult" a társaság. Családom annyira meghitt hangulatba került, hogy elsőre kapott féltve dédelgetett javaslatomon: sétáljunk fel a Bálványra, a Bükk legmagasabb pontjára. Ha igaz, hogy az év eleji lencse szerencsét hoz, akkor ez a kis kutyagolás nagy túrák beharangozója lehet.

Hamar elmaradtak a síközpont fényei, s máris a sejtelmes sötétben susogó fenyvesben jártunk. A szánkópálya lecsiszolt hótakarójának sápadt világa segítette tovább utunkat. A végső meredély kidőlt fák alkotta akadályok között vezetett fel a kilátó alá. A felmenet a hiányzó lépcsőfokok miatt nagy figyelmet kívánt. Ám megérte! Fenn, a tetőn ritka élmény várt. A fennsíkra boruló éjlepel elvarázsolta a tájat. Az ólomszürke földfelszín és a csillagok pitykézte bársonyfekete égbolt határán fantasztikus, barokkos el grecoi árnyak díszlettek, melyeket csak a nagyobb települések feletti sápadtan ködlő fénykupolák szakítottak meg. Az apokalipszis mély színei rajzolták meg a látóhatárt. Soha életemben nem láttam a feketének ennyi árnyalatát! Hogy az elmúlás és a pokol színei ennyire gyönyörűek lehetnek, azt eddig még csak zenében éltem át.

Percekig döbbenten, legnyűgözve gyönyörködtünk, látva a nem láthatót. Csak akkor tört meg a varázs, mikor az újhold elbújt egy erre tévedt felhő mögé. Órámra pillantottam: 1998. január elseje, éjjel egy óra volt.

Hazafelé alig szóltunk egymáshoz. Ha a természet megszólal, az embernek hallgatnia kell.


A Bajóti-Öregkő

Ha tavasz, akkor Bajót. Lehetőleg Húsvétkor, mikor a falu ünnepi hangulata is segít. A szépségesen egyszerű kis temlom, és a zamatos helyi borok révén könnyű emelkedett hangulatba kerülni. A többi már csak a baráti társaság és a természeti környezet feladata. S mindkettő kitesz magáért.

Fotóim meredek sziklafalak, csodás virágok és régi barátok emlékét őrzik. Ennél sokkal többet jelent nekem e rög a Gerecse északi szegletén.

Ha hegymászó társaimmal voltam itt, akkor a mészkőszirt meredeken alázuhanó letörései, a stabil kőzet, a változatos, teljes kötélhoszban kimászható utak, az esti kocsmázások vonzottak.

Barlangászként csábított a hosszú kötélereszkedések gyakorlásának lehetősége, a két zsomboly hűvös-titokzatos mélye, és a Jankovicsh barlang impozáns, égrenyíló tetejű nagy terme.

Főiskolás koromban a fenteken kívül, "a hely szelleme vonzott". Itt a gerincen sátorozva, a tábortűz mellett oly gyorsan sikerült a világ gondjait megérteni, és elhatározni, hogy jó ügy mellett kiállva a világ megmenthető.

Az Öregkövön a legjobb kettesben barátnőmmel volt, aki azóta a feleségem. A szolíd rőzsetűz lángjánál könnyű volt megérteni, hogy ha itt a hegytetőn a Föld és Ég egyesül, akkor ez két szerető szívnek is példát mutat. A Nap nekünk kelt fel, a madarak nekünk énekeltek, s a Duna is nekünk csillogott távoli ezüst szallagjával.

Ennél talán már csak tanárként volt jobb a szépséges szirten. Mindent meg tudtam mutatni tanítványaimnak, ami nekem itt érték volt: a megalóduszos mészkőrétegeket, mint nyitott földtani olvasókönyvet, a karszbokorerdő és mészkő-sziklagyep viruló virágait, a dalos madarakat, a természeti- és ember formálta táj harmóniáját, a közösség értékeit, ...

Mégis a csúcsot a családi zarándoklat jelentette. Szeretteimet felvezetni a sziklaösvényeken, velük elpihenni a tavaszi illatoktól terhes tisztáson, és élvezni a fennséges kilátást ! Birkózni a friss fűben fiaimmal, biztosítani első sziklamászó útjukat, megmutatni nekik a nagy zöld gyíkot, a ritka kosbort, ... Ez mind - mind az igaz öröm forrása volt.

S mégis egyedül volt a legjobb. Feloldódni abban a harmóniában, ami annyira hiányzik mindennnapi létünkből. A természet gyönyörűségének, és a hétköznapok gyötörte lelkemnek találokozása igazi katarziszt jelentett. A tavasz nappal fényben fürdő, virágillatú örök robbanása, és az éjszaka fel-fel riasztó, ám ismerős neszei napokra új értéket adtak életemnek. Azt az élményt éltem át, azt az útravalót kaptam,amit csak természetbarát érezhet: része vagyok ennek a természeti világnak ! Még él az az ős-egész, melyből emberként véttettem. Még megvan a harmónia, mely kell létezésünkhöz.

A buddhistáknak a a Tibeti- fennsík kell ennek felismeréséhez. Nekem a Bajóti Öregkő csodavilága.


Éledő Bükk-fennsík

Mikor még a szűk szurdokvölgyek téli homályát nyirkos, nehéz ködök töltik ki, akkor már a fennsík rétjein a napnak forduló töbör oldalakon jóízűeket lehet szenderegni az egyre cirógatóbb napsugarakban. Néhány lépéssel arrébb, az árnyékban még vastagon virít a téli hótakaró patyolat foltja, mely hógolyózásra és "tavaszember" építésre csábít.

Mert, hogy tavasz lesz az biztos. Ezt ígérik a cinegék az ágak között bujkálva, és ezt rajzolja az égre a nászrepülésbe feledkezett ölyv pár is. A földfelszín pár centis mélységű nappali felmelegedése varázslatként hatott a halott talajszintre. Itt is - ott is kandi virágfejek bólogatnak a borzongató tavaszi szélben: igen, tavasz lesz.

A leánykökörcsin a rétek rozsdás, elhalt fűszálai alól emeli szép, nagy, lilaszirmú virágát. Talán a melegebb, nyílt lejtők tavaszi héricseit kémleli, virítanak-e?

A bükkösökben tartja magát a tél, de a szerény virágú, de annál bódítóbb illatú farkas boroszlán már az ébredés hírnöke. Arról, hogy új időszámítás kezdődik a természetben a gyertyános-tölgyesek tájékoztatnak a legmeggyőzőbben. A feszülő rügyű fák alatt pár hétre minden virágba borul: ibolya, bogláros szellőrózsa, galambvirág, csillagvirág, tavaszi kankalin, májvirág, pirosló hunyor, ...és a keltikék! Lila és fehér virágszőnyegük diszkrét, varázslatos illata arra csábítja a vándort, hogy lehajolva hozzájuk egyszerre szívja magába a megolvadt hólét kigőzölgő éledő talaj fekete humuszos szagát, és a viruló virágok rovarnépet csábító, embert részegítő illatát.

A Nagy-fennsík legszebb rétjein az elhalt fűszálak között még kevés a friss szín. Csak a tél tépázta borókák nehéz-zöldje színezi a tündöklő kék ég alatt a tájat. Nicsak! Egy virág arrébb röppent! Az első pillangók is megjelentek, s tétova libbenésekkel keresik párjukat új, rövid életükhöz.

Egy százados bükkóriás alatti kiugró mészkőtuskóra telepedve átadom magam az újjászületésnek. Elállt a hűvösen borzoló szél zúgása, helyét a rovarnép bátortalan döngicsélése tölti be. A levegő szerelemtől terhes üzeneteket visz a virágok felől: ide-ide kis szárnyas lovagom.

Becsukott szemmel adom át magam az örök megújulás varázsának. Igen most - pár percre nem "az ember" vagyok, hanem a Természet része, mely befogadott, melyet befogadtam.


A Béke-barlang földalatti mennyországa

Szabó Elek középiskolás osztályfőnököm által vezetett bükki kiránduláson váltam barlangásszá. Mivel volt egy húsz éves manila-kender kötelünk, ez könnyen ment. Először a miskolctapolcai kőfejtő üregeit derítettük fel, majd a Jávorkúti viznyelő következett. Az idők folyamán száznál több barlangban fordultam meg, de az én földalatti kincseskamrám mindig a hárshegyi Bátori- és az aggteleki Béke-barlang volt. Most az utóbbiról emlékezem.

Későbbi profeszorom, Jakucs László könyveiből ismertem meg e csodát. S valóban ! A Béke-barlang hazánk talán legszebb természeti képződménye. Már az oda vezető út is vadregényes a borókák díszítette, töbrök szaggatta erdős-ligetes vidéken.

A fakorláttal körülkerített bejáratnál átöltözve tízóraizunk, mert tudjuk, hogy hosszú, fárasztó útra indulunk.

Azt már megszoktam, hogy a túra legizgalmasabb része mindig a masszív ajtó ravasz zárjának kinyitása. Tíz perc múlva, a sok lépcső után már a főágban állunk. Először balra, a rövidebb száraz részbe indulunk. Itt fokozatosan szűkül a folyosó. Az izgalmat a gyönyörű mésztufagátak jelentik. Óriási ékszerként csillognak lámpáink fényében. Végül már csak hasoncsúszva jutunk előre az omladék között. Végpont, fordulás.

Bár alaposan nézelődtünk, de egy jó óra múlva újra a kindulási ponton vagyunk, de most a vízfolyás szerint indulunk tovább. Patak ugyan még nincs, csak az örökkön csepegő cseppkövek csepegése jelzi, hogy az élő karsztvíz birodalmában járunk. Pár száz méter után megjelennek az első pocsolyák, majd lassan egyre összefüggőbb lesz a barlanagi patak felszíne. A víztükör megkétszerezi az egyre magasssab folyosószelvény gótikus, több tíz méteres függőleges kiterjedését, melyet mindenhol leomló kődrapéria díszít. Időnként már becsurog a gumicsizmánkba a 9 fokos víz. Ennek ellenére gyakran állunk meg a fantasztikus változatosságú cseppkőformák előtt, melyek színükkel, formájukkal. méretükkel és változatosságukkal kápráztatják el az idelátogatót. Mindegyik képződmény egyedi, és ezért megismételhetetlen a hozzájuk kapcsolódó élmény is. Szépek, elbűvölőek, és bár tudjuk képződésük titkát, mégis titokzatosak, amilyenek csak a természet alkotásai lehetnek. A látványt csak fokozza az állandó csepegés okozta, szinte csak érezhető nesz, és a nedvesen fénylő kristályos felületeken sziporkázó fény. Itt minden harmonikusan tökéletes. A természet földalatti szentélyében járunk.

Jó hangulatunk ellenére nem hangoskodunk. Mi is hasonulunk az örök éjszaka birodalmának örök csendjéhez. Ha mégis kiszakad valamelyikünkből egy káromkodás, az annak szól, hogy hirtelen 20-30 centivel is mélyült a meder, s a hideg víz már intim szférákat nyalogat. Mire ezt megszokjuk, már mellig, nyakig járunk a zimankós patak vizében.

Mintha ritkábban állnánk meg nézelődni, gyönyörködni. Sőt engem - miután én már kétszer a fejem búbjáig elmerültem az egyre hidegebbnek tűnő vízben - már nem is érdekel az esztétikum. Ezt pillanatnyilag számomra a nagyon távolinak tűnő száraz ruha jelenti. Sietősre vesszük a kifelé vezető utat. Most már nem óvatoskodunk. Gázolunk, mint a vizidisznók, miközben reszketünk, mint a miskolci kocsonya. Pedig a barlang itt is gyönyörű. A lámpák fényét visszaverő hullámzó vízfelszín élővé varázsolja mozgó visszfényével a falakat borító képződményeket. Ezt csak itt lehet megélni!

A felszínen bágyadt napsugár fogad, mely most felér a trópusok verőfényével. Miközben megszabadulunk csuromvíz ruházatunktól, már a holnapi barlangtúrát tervezzük.

Hazafelé csak az átélt élményekről folyik a szó. Egyetértünk, hogy bár a Baradla impozánsabb, ám a Béke barlang sokkal megélhetőbb, emberibb, ezért ez a leggyönyörűbb éke az Aggteleki Nemzeti Parknak.

Csontváry csodás festményén a cédrushoz zarándokolnak. Én évente ide, a Béke-barlangba igyekszem túrázni, jólesően elfáradni, és így megtisztulni a gondoktól, feltöltődni a hétköznapokra. Ez a nehézségek és gyönyörűségek adta katartikus élmény az, ami a természetjárást életem részévé teszi.


További élmények külön lapokon - lásd a tartalomjegyzéket a lap elején.


Természetbarát Híradó 70. szám, 1998. január
Úton: rövid túraleírások, élménybeszámolók
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja