CINIKUS PLATNI

(a Prostredny Kopiniak déli falán)

(Ivan Bajo)

Mindegyik hegymászó generációnak megvan a saját korszakában és a saját hegységében a saját problémája. A hegymászás minduntalan fejlődik. Az előző generáció utolsó problémái a következő korszak kezdetét jelzik, amely korszak megint az utolsó problémák befejezésével végződik, és ez így megy tovább. A mennyiség átmegy új minőségbe, és ma az "utolsó" szót idézőjelbe kell tennünk.

Hol van az emberi lehetőségek határa? Áthajlások, tetők, repedés nélküli platnik - mindenütt átküzdi magát az ember. Utolsó problémák. Csúcsok. Batizfalvi-csúcs ... Éles-csúcs. . Zabi-kon ... Az ember legyőzte őket. Következtek a támadások a falak, a pillérek, a kémények ellen. Aztán a legegyenesebb utak, a direttissimák.

És hogyan tovább? A fiatal mászók ma a völgyekben csavarognak, nézik a tátrai falakat, és nemegyeszer sóhajtoznak: - Sztaniszlavszkij, Birkenmayer, Motyka, Puskásék, Libereciek - azoknak még volt mit. Látták a falat, végigmászták, és volt egy szép, klasszikus útjuk. A Tátra már elkelt, nekünk csak az ismétlés maradt. A legszebb - a felfedezés - a mazsolák a kalácsból odalettek.

Hát most valamit elmesélek nektek, ami talán hihetetlen, de a múlt évben a Magas-Tátrában volt még egy érintetlen fal. A Prostredny Kopiniak déli fala, ... de nincs mit csodálkozni, a Belasa és a Jastrabia-torony közti szörnyű falnak nincs gyengéje, és ott is a Prostredny Kopiniak a legreménytelenebb. Még egyetlenegy kisérletet sem tettek itt. De a fal itt volt, tisztán, szűziesen, nyugtalanított az érintetlenségével.

A múlt nyáron Napoleon szellemében megpróbáltuk: merj - aztán meglátjuk, hogy és mint. Érdekes társaság voltunk. Sőt, nagyon érdekes.

Amikor összejöttünk, Miro, a ház gondnoka nyilvánosan kijelentette, ez jól nem végződhet. Biztosan volt elég oka ilyen kijelentésre. Hárman voltunk. Zdenek, Seprű és én. Zdenekkel két év katonai kalandjai kötnek össze. Kegyelemből elérte a honvéd rendfokozatot, míg én egészen a tizedességig vittem, ami elég annak bizonyítására, hogy intelligensebb, és jobb képességű vagyok. Sok megrázó élményem volt vele.

Így például egyszer ... Mint homokkövest, megkérdeztem:

- Mi az a falból-falba való átdőlés? Szivesen megmutatta .. a laktanya lépesőházáhan, ahol éppen voltunk, átlépte a korlátot, felállt a lépcső szélére, és látványosan akart átdőlni a szemközti lépcsőre. Az első emeleten voltunk. Kifeszítette a testét, kinyújtotta a kezét, és kezdett dőlni. Amikor a teste körülbelül 45 fokban volt, megállapította, hogy a szemközti lépcsőt sehogy sem tudja elérni. Kimeresztette a szemét, felvisított, egy tűrhető szaltót mutatott be, majd keményen a földszintre esett, a századosunk elé. Amikor fentről illedelmesen megkérdeztem, hogy ez volt-e az átdőlés, mondott néhány szót, melyek egyáltalán nem feleltek meg a neveltetésének, mintha én tehetnék arról, hogy ő, felnőtt ember, önkéntesen ledől az emeletről.

Zdenek figyelemre méltó azért is, mert senki, aki jogosult az igazoltatásra, nem szalasztja el ezt a lehetőséget. A kinézete erre mindig elegendő okot szolgáltatott. Egyszer a Csorba-tónál csavarogtunk, persze igazolványok nélkül. Zdenek valahová elugrott, majd nyomban egy határőr kiséretében távozott. Vígasztaltam magamat abban a reményben, hogy megtartják maguknak, és az ő vacsorája is rám jut. Zdenek azonban a távolból rám kiáltott:

- Iván, itt van a katonai könyved?
- Nincs. Miért?
- Akkor jöjjön maga is! - hívott a határőr. Hát ez Zdeneknek sikerült.

A kiegyensúlyozott Seprűnél engem mindig sokkolt váratlan hiperaktivitása a szélsőségesen cifra helyzetekben, ahol lezuhanás fenyegette. A kezeivel, lábaival és egyéb testrészeivel kapart a falon, így próbálta fenntartani magát. Ezt hangosan kisérte szipogással, kaparászással és időnkénti mekegéssel. Ha ezt abbahagyta volna, abban a pillanatban kiesett volna. Ezt ő "dinamikus mászás"-nak nevezte. Az ilyen transzban valóságos csodákat tett. Egyszer például az orrával nyitotta ki a karabínert, és a kötelet a fogaival vette ki.

Seprű impozáns külsejű, ellenállhatatlan egyéniség, utoljára a pozsonyi állatkertben láttam. Banánt lopott a majmoktól. Panaszkodott, hogy reggel megmosta a lábát, elment az orvoshoz, és rémülettel vette észre a rendelőben, hogy az egészségeset mosta meg. Ami engem illet, a gazdag tapasztalataimat elméleti tézisekben dolgozom fel, amelyeket a hegymászó irodalomban kérdések és feleletek formájában akarok majd megjelentetni. Például:

- Miért kell a másodmászónak kikapcsolni a kötelet a karabínerekből?
- Miért ne álljunk a trepnibe, amely a nyakunkban lóg?
- Beszállás előtt miért ne együnk szilvát aludttejjel?
- Hogyan végezzük higiéniai szükségleteinket a VI. nehézségű mászóutakon?

Ebben az összetételben indultunk a Téry-háztól a cinikus időjárás ellenére. A Fekete-csúcs lejtőjéről megpillantottuk a falunkat. Rosszul nézett ki, de a távcsőben még rosszabbul. Nem találtunk okot a legkisebb optimizmusra sem. És éppen ez adta meg nekünk az igazi akasztófa-humor hangulatát. Ez olyan, mint egy vizsgán. Ha valamit tud az ember, akkor reszket, hogy ezt kérdezzék tőle. Ha nem tud semmit, akkor az embernek mindegy, és rögtön jobb a hangulata, nincs mit veszíteni. Mint ahogy mi sem veszíthettünk. Vihar közeledett. Minden jobb volt, mint a sziklára tapadni. Csak megnézzük a beszállást, és holnapra előkészítjük - mondogattuk. Elkezdtünk mászni. Tisztességesen haladtunk. A hangulat remek volt, minden nevetségesnek tűnt. A fal jóságosan engedett, mintha mondaná - csak gyertek, vegyetek, amíg adok - és mi vettük, pedig tudtuk, hogy ezek csak csalétkek, és majd ennyivel magasabbról kell visszatérnünk. Köd-, és felhőgomolyagok, elektromossággal töltött levegő, majd egy pillanat múlva vad villám repül át a völgyön, és a dörgés sokszoros visszhanggal verődik faltól falig. A falat megtörő fűpárkányokon vagyunk.

Bajo: VízcsapElső vihar. Megyünk tovább. Kezdődik a tánc, csak tessék belépni a körbe! Nem kosaraztuk ki a falat, ezt értékelnie illene, és neki sem kellene kikosarazni minket. Ami ezután következett, azt kimerítően esak néhány megrögzött alpinista fejezhetné ki.

Jobbra tőlünk egy ferde, alattomos traverz, melyet egy rémséges áthajlás keresztezett. Ezt légies elrupaszkodással cseleztük ki. Cinikus platni pikkelyes felszínnel. Vicsorgó fogakkal verekszünk vele. Alattunk maradt. Óriási kémény a nedves pofái közé zár minket, leszakítja rólunk a nadrágot, de megszökünk tőle. A brutális fal alatti vérengző traverz a létezés utáni vágyat ébresztette bennünk, egy jelentéktelen repedésben állva szedem be a kötelet, a fejem felett egy tisztességes áthajlás. Folytathatnánk, de épp a ...

... második vihar hűtötte le a lázunkat. Zdeneket a platnin érte, engem az áthajlás alatt, Seprűt a kémény alatt. Megrázó látvány volt, ahogy egy kisebbfajta vízesés zuhogott rá. Nagyon szomorú volt. A fülei lobogtak a szélben, fogaival pedig az elkeseredettség morzejeleit vacogta. Zdenek káromkodott, ami a beszámíthatatlanságáról tanúskodott, mert egyébként a jól idomított agykérge ilyesmit nem engedett volna meg. Mindkettőt nagyon sajnáltam. Szárazon ültem az áthajlás alatt, és hálálkodtam a sorsnak. A két vizes mindenért átkozta a szárazat, aki ingerelte őket a szárazságával. De nekem úgy túnt, jobb száraznak és leszidottnak lenni, mint vizesnek és dicsértnek.

A vihar elment, és itt hagyott minket gondba merülve. Zdenek csendes elkeseredettségbe esett, amely elkeseredett mászásba ment az elkeserítően nedves sziklán. Annyi harciasságot, leesni nem akarást, dönteni tudást mutatott, hogy azt sohase felejtjük el.Köszönjük, Zdenek! Eljött a ...

... harmadik vihar, nem volt lényeges. Sem a szikla, sem mi nem lehettünk már nedvesebbek. Valaki kimondta azt a szót, hogy bivak, és mindannyian drasztikusan elröhögtük magunkat. Ezt egyszerűen nem tudtuk elképzelni. Mohón mászunk, amit az önfenntartási ösztön kényszerített ki belőlünk, és a lehetséges bivak szörnyűsége.

A negyedik viharban érjük el a csúcsot. Megtettük! Vizes öröm. Bumm!!! A villám nem messze tölünk szétszakított egy sziklát. Ugrálunk, belegabalyodva a kötelekbe, lefelé, repülünk a démonok hatásköréből.

És két napra rá a fal bal oldalán másztak fel Weincziller és Kertész, abban a hitben, hogy ők az elsők. És így a falat, az addig érintetlent három nap alatt két úton is megmászták.

Az 1962-és évre ez bizonyosan figyelemre méltó, de még vannak ilyen falak, logikus irányok, amelyek az ifjú hegymászókra várnak, hogy megoldják az "utolsó problémá"-kat.



Mosoly a kötélen - tartalomjegyzék
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja
Készítők - Szerzői jogok - Kérdések - Megjegyzések