Kertész István:

Egy csésze erőleves

Ismét átvágtak egy havas mezőn, de most olyan kíméletlen hideg szellő csapott az arcukba, hogy kénytelenek voltak arcuk köré csavarni a sáljaikat. Zoltán már igen kínosan érezte magát, noha elkápráztatta a csillogó napsugárban szikrázó fehér hegykoszorú.

Nem a mínuszok, de még csak nem is a bokáig átnedvesedett cipő és nadrág volt a kiváltó oka, hanem Annamária kínlódása. Szegény lány mindenhová követni akarta a fiút, noha a klasszikus értelemben nem jártak együtt, de nem is lehetett most még átvitt értelemben sem együttjárásról beszélni, ahogy itt közösen bukdácsoltak a magas, töretlen hóban. Zoltán gyorsabban is tudott volna haladni, ám akkor olyan messzire rakosgatta volna a lábnyomokat, hogy a lánynak szökellnie kellett volna, ha ki akarja használni ezt a lehetőséget. Mert bizony az a csizmácska Annamárián a városban kétségtelenül jól mutatott, de itt, ahol a csín helyett a célszerűségen lenne a hangsúly, bizony alaposan cserbenhagyta viselőjét. Zoltán mégis megpróbálta viccelődéssel lekötni a lány figyelmét. Látod? Ezek a villanypóznák kb. 25 méterre vannak egymástól, azután ott a facsoporton túl már csak 10 köztük a távolság, sőt amott a dombhajlat oldalában már csak feleannyi. Tizenhárom póznát számoltak meg, így a lánynak még kétszáz méter sem jött ki összességében. Sőt, amikor a fiú azt mondta, hogy az utolsó póznán túl már látni a vendéglőt, minden erejét összeszedve vánszorgott tovább.

Nem is nézett fel a facsoportig, úgyis bántotta szemét a vakító fény, inkább a lépéseket számolta. Ejha, két oszlop között 112-őt léptek. Ez még így csoszogva sem lehet huszonöt méter. Nagy nehezen elértek a facsoporthoz, és majdnem belemart a fiú arcába, hiszen a következő oszlop ugyanolyan messze volt, mint az eddigiek. Zoltán meg csak nevetett, valahogy meg kellett vigasztalnia elcsigázott kirándulótársnőjét. Azután együtt viháncoltak, így legalább kevésbé fáztak.

- Csak alulról ne jönne az az iszonyatos hideg nyirkosság, különben egészen elviselhető lenne, mondta Zoltán. - Meg ne lenne szél, meg hideg és hó, viszont szép tarka virágok nyílnának ameddig a szem ellát, leheverednénk ide verseket olvasva a fák alá, szólt elhúzott hangon a lány. Zoltán most hirtelen maga elé képzelte mindezt, de azután visszazökkent a valóságba, mert tél nélkül amúgy sem lehet megbecsülni a tavaszt. Egyébként is mit lehet januárban tenni egész vasárnap? Járni a nyitva tartó üzleteket, mert hogy Annamária imád vásárolni? És azután beülni egy McDonalds-ba, amit egyébként mind a ketten unnak, de ott legalább nem dohányoznak és hely is akad?

Annamária imádja a virágokat és a szép zöld környezetet, de a fiúnak még a nyári sétakirándulások útiterve is komoly fejtörést okozott. A lány szíve fizikailag gyengébb az átlagosnál, így erősebb emelkedő vagy hosszabb túra szóba se jöhetett, de még arra is ügyelni kellett, hogy ivóvízhez is hozzáférhessenek útközben. Milyen sokat duruzsolt a lány fülébe, hogy egyszer télen is ránduljanak ki a hegyek közé.

Annamária az út elejét kifejezetten élvezte, amit meg is tetézett, hogy az ő régi ismerőseivel is összefutottak... De ez a második, szélnek kitettebb havas rét már szinte sokkolta. Hiába bizonygatta Zoltán, hogy lényegében nem is felfelé mennek, most már ez az enyhének tűnő, ám hosszan és alattomosan emelkedő terep is könnyeket csal a lány arcába.

Egyszer csak szánkónyom kanyarodott az eltervezett útirányukra. Látod - szólt Zoltán - innen biztosan lefelé megyünk, hiszen a szánkón valaki ült és úgy siklott, hiszen előttünk nincs lábnyom. Annamária azonban már nagyon fázott és Zoltán önkéntelenül is magához szorította, majd kesztyűbe bújtatott kezét megfogva, szelíd erőszakkal vonszolta tovább. A lány meg csak számolgatta az oszlopokat, mint megannyi mérföldkövet... és egyszerre látták meg kicsit lentebb a vendéglő hosszúkás épületét.

Zoltán most még inkább ideges lett, bár tudta, hogy mészkővidéken járnak, mégis félt egy közeli vulkánkitöréstől. Mert gyakorlott szeme jól látta, hogy sem füst nem bodrozódik a kéményekből, sem kutyaugatás, vagy valamiféle életjel nem száll feléjük. Leértek, és a fiú mérgesen rugdalta a lelakatolt bejárati ajtót, pedig tudhatta volna, hogy a lovasiskola, ami a vendégeket hozza, télen nemigen üzemel, s ezért az egy-két kóbor turistáért a tulajnak nem éri meg kinyitni. - Gyere Ancsa, mutatok neked szép virágokat, s a fiú ujját végighúzta a befagyott jégvirágos ablakon.

A lány kitörése nem maradt el, de szerencsére nem volt olyan heves, mint amit a körülmények révén a fiú várta volna.

... Zoltánnak mindig volt egy mentőötlete, ami általában kis szerencsével, most is bejött.

- Te Ancsa, tavaly láttam egy kopott kis étteremszerűséget nem messze innen, az erdei elágazásnál, próbáljuk meg, jó?

Elindultak a kitaposott úton és csakhamar ott álltak a célnál. Az ajtó nyikorogva engedett a nyomásnak, bent kellemes meleg volt. A sarokban egy hosszú asztaltól épp most készült távozni egy nagyobb társaság. Az otthagyott edények jókora lakomáról árulkodtak, így Zoltánék már biztosak lehettek, hogy lesz kiszolgálás. A lány az egyetlen ablak melletti asztalra mutatott, ahol a feslett sárga abrosz verte vissza a napfényt. Elhelyezkedtek egymással szemben s Zoltánnak egy pillanatra megakadt szeme a lány kpirult csinos arcán.

Az álmos személyzet megtestesítőjeként egy nagydarab nő lépett hozzájuk. Mit kérnének? Zoltánnak már eleve gyanús volt ez a feltételes mód, de azért határozottan mondta, hogy mindenek előtt két forró teát és még valami meleg levest, ha van.

- Hát a teához nincs citrom, ha nem baj, de levest nem tudok hozni, legfeljebb egy adag erőlevesünk maradt. Legközelebb tessenek kicsit korábban jönni.

Zoltán eltűnődött azon, hogy fél kettőkor miért van későn egy vendéglőben. Így is korán kellett felkelnie, hogy le ne késsen találkozóról. Mit képzel ez a matróna, majd az ő kedvéért már éjszaka elindulnak? Nemsokára eléjük tették a két teát és csészében a megmaradt egy adag erőlevest. Zoltán hirtelen elhatározással még egy kanalat kért az asszonyságtól. Mind a ketten kibámultak az ablakon a fényárban úszó havas erdőre, amely felett ott őrködött halványkék köntösében kedvenc hegyük, tetején az innen sisaknak látszó kilátótoronnyal.

Megérkezett a másik kanál, és a középre húzott csészéből elkezdték kanalazni a meleg lét, gondosan kerülgetve a benne úszó, finomnak látszó gombócot. Talán harmadszor merítettek, amikor véletlenül összeért még mindig hideg orruk egy pillanatra. Azután játékos huncutsággal mind hosszabb ideig "hűtötték" így egymást, majd Zoltán észrevétlenül saját kanalával közeledett a lány szájacskájához, rajta a fél gombóccal. Annamária viszonzásul ugyanígy tett a gombóc másik felével....



Természetbarát Híradó 82. szám, 1999 január
LiteraTúra
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja