A LEGSZEBB KARÁCSONYI AJÁNDÉK
(Megjelent a Terézváros 1997. decemberi számában)

Bizonytalanul szállingózni kezdtek a hópihék, s Gábor arca nyomban felderült. Ilyenkor szinte akaratlanul is előrébb ugrik erős, férfias álla - egyébként ez a kedélyes arckifejezés csak ritkán ül ki rá. De most kivételes örömöt érzett, ahogy a Majakovszkij utcán találkozott az első idei csöpp pihével. S rögtön egyszerre két nedves pont kapaszkodott kiugró állára. Most már biztosan érezte, hogy holnap utánra nagy hó fogja borítani a budai hegyvidéket, az nem lehet, hogy csak néhány szem essen. már 13 éve előre megérzi az idő változását, ebben nem szokott csalatkozni.... A világháborúban combtól lefelé elvesztette az egyik lábát, éppen a huszadik születésnapja előtt. Mindig elkomorodott, ha a háborús érvágásra gondolt, szinte kétségbeesetten tántorgott ki annakidején a katonai kórházból. Az egyetlen, ami akkor örömet jelentett, hogy számára véget ért az öldöklés. Öldöklés, harciasság, de távol is áll ez tőle. A küzdelmet csak a lányok figyelméért vívta. Mindig kész volt egy kis bolondozásra, apró vakmerőségre, s ha háta mögött vékony kacajt hallott, elismerésül véve újabb bohóságba kezdett. Különösen a téli sportok és a nyári vízi élet iránt rajongott. .... S nem vette komolyan az idősebbek aggodalmát: a Duna fodrait, a hegyek zúzmaráját már a háborús szelek fújják. .... Hol van a régi csapat, merre sodródtak egykori társai? Juli, Annus, Katika és a többiek? Mi van a fiúkkal?
Elmúlt egy nagy háború és tavaly, 1956-ban hányad szédültek ki e hazából? Persze nyugaton sem nőtt volna ki a lába, s testi hibája miatt kevesebbnek is érezte magát. Igen: be kell vallania, hogy ezért sincs bátorsága felkeresni a régi barátokat. Ugyanott lakik, ahol született, tehát őt magát még ennyi év elmúltával is megtalálnák... ha keresnék. Nagyon jól esne, ha csak egyszer is rányitnák az ajtót, biztosan használna az önbizalmának. Néhány éve a Szabó Ervin könyvtárban elbeszélgetett halkan a szemben ülő lánnyal. Kedves, csillogó szemmel hallgatta a leány.... és már a randevú jött szóba, amikor megfeledkezve a helyzetről, átnyúlt írószerért a másik asztalhoz és rögtön előtűnt hiányossága. Persze nem hogy randit, de még egy kedves mosolyt sem kapott ezután. Mert hiányzik az egyik lába, de ha a jótékony polírozott asztallap miatt csak deréktól lefelé látszik, megértőbb szemmel fürkészik a nők. Elvégre jóképű, széles vállú, sportos férfi. Idáig ért gondolatban Gábor, amikor a házuk kapujához ért. Sportos ... sportos, hát hogyne volna az, hiszen a vízen és havon ő teljes értékű ember, ugyanúgy mozog, ha nem jobban mint mások. Azért az ifjúkori virtuóz viselkedésnek mégiscsak sokat köszönhet, olyan dolgokat is véghezvitt kedvenc időtöltésében, amit sokan csodálattal, sőt mi több, irigykedve néztek! Az amputálás visszafogja a vakmerőségtől, de azért még mindig figyelnek mutatványaira a mai fiatalok. Csak essen jó sok hó vasárnapra, és akkor a társaságból biztosan többen feljönnek a Normafához, hiszen már itt a Karácsony.
Otthon a mama friss süteményéből gyorsan bekapott hármat-négyet, miközben egy fél tepsivel becsomagolt. megmosdott, új vasalt inget vett fel és hóna alatt a süteményes csomaggal, átbicegett a Népköztársaság útjára, a Berentei család roppant nagy lakásába.

Minden pénteken szokás volt, hogy a társaság itt gyűlt össze hosszú évek óta és innen indultak tovább moziba vagy valamelyik kisvendéglőbe, falatozóba. Gábor különösen szerette, amikor közösen leruccantak, hogy egyenek szalontüdőt gombóccal vagy ha ez nem volt, akkor egy kisadag pörköltet, túrós csuszát. Valahogy erre mindig tudtak pénzt keríteni, ezek az együtt eltöltött vacsorák nélkülözhetetlenné váltak.
Ez a társaság létfontosságú szalmaszálként kötötte Gábort az élethez. Tulajdonképpen két család és annak barátaiból sereglett össze hajdanán a csoport, de idővel mások is - sokszor a véletlen folytán - csapódtak hozzájuk. Gábor is ilyen véletlen találkozásnak köszönhette az ismeretséget. A sors játéka volt, hogy befogadták.
Még 1953 egyik ködös téli vasárnapján a nagyszénási turistaház alatt egy huszonöt fős csapat bolyongott már órák óta és nem lelték a kívánt utat. Gábor magányos sítúrája mellettük siklott volna el, ám kérésükre mindössze 10 perc alatt a jólfűtött menedékházba vezette őket. Nem győztek hálálkodni a derék férfiúnak, noha Gábor egy kicsit meglepődött, hogy egy ekkora turistacsoportnak nincs egy tapasztalt tagja sem.
Nemsokára azonban számára is világossá vált, hogy szó sincs itt semmiféle egyesületről, szakosztályról "csupán" baráti társaság van együtt. Ez a társaság rögtön elfogadta olyannak, amilyen. Az az első 10 perc, amelyben a ködből kilépett, ismeretlenből segítőkész társsá vált, meggyőzte emberi tartásáról a résztvevőket. A síléc biztos kormányzásával, a csüggedők bíztatásával akaratlanul is elérte, hogy felnézzenek rá, s később már nem számított, hogy a sínadrág csonkán végződik.

Vasárnap még a pesti utcákat is jókora hó borította. A fogaskerekűnél egyre-másra tűntek fel a jólismert arcok. Gábor is erősen kapaszkodott a nyitott peron jéghideg acélrúdjába. hatalmas tömeg ostromolta a járművet lent a Városmajorban. Már felfelé útban észrevette a két csinos lányt, ahogy a doktorjelölt Mihályt közrefogták. A lányokat nem látta még soha, noha Mihály elmaradhatatlan társasági embernek számított. Gábor ösztönösen úgy fordult, hogy az utána leszálló két lány csak az ép lábát láthassa.
A Normafánál, ha lehet fokozni, még nagyobb volt a nyüzsgés. A társaság igyekezett, amennyire itt és ilyenkor egyáltalán lehetséges együtt maradni. A gyerekek önfeledten hemperegtek a hóban. A felnőttek közül aki nem tudott síelni vagy éppen léc híján volt, körbeállva beszélgetett. Már a karácsony volt a fő téma, latolgatták, vajon milyen ajándékot kapnak vagy vegyenek szeretteiknek. Ez az ünnepi hangulat azonban egyre-másra szólította el a társaság tagjait.
Ki otthoni takarításra, ki sütésre-főzésre hivatkozással szakadt ki a havas zsibolygásból. Dél felé már Mihály is elköszönt, noha a két nőismerőse szeretett volna egy kis síkirándulásra menni. A két lány mire észbe kapott, már csak a ma látott Gábort találta a csapatból. Nem volna kedved valamerre messzebb lesiklani, csak így egyszerűen tegezve, huncutos szemekkel kérdezték Gábortól. - Igaz, mi kezdők vagyunk, de úgy belelendültünk ma, hogy ha segítesz, biztosan leérünk ép bőrrel. Gyöngyi kicsit már ügyesebb volt, Zsuzsának azért még jócskán elkélt a segítség.
Megindultak, s a Hármaskút-tető oldalában már csak hárman siklottak tova, mindinkább távolodva a zajos Normafa-lejtőtől. Gyöngyi ment elől, míg Gábor Zsuzsának segítve követte. Jókora kerülővel értek le a zugligeti villamos végállomásához - már erősen alkonyodott.
A lányok azonban kipirult arccal indítványozták, hogy meg se álljanak Budagyöngyéig, olyan jó ez a kirándulás.
Gábor boldogan bólintott, s érezte, hogy ajándék számára ez a vasárnap .... a legszebb karácsonyi ajándék.

Kertész István



Természetbarát Híradó 71. szám, 1998. február
LiteraTúra
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja