SZIGETI SÉTA

Oly hirtelen köszöntött be a nyár, hogy még feleszmélni is alig volt idő, máris elöntötte a várost a rekkenő hőség. Kata reggel munkába sietve is észrevette azt az üde lombkoro-nát, amelyet egy vén törzs hajtott ki két lihthoffokkal barázdált tűzfal közül. Másnap picit korábban indult, hogy maradjon egy-két perce, jobban szemügyre venni ezt a fát. Csodálkozott, hogy korábban nem is igen vett tudomást a létezéséről, de most valami kimondha-tatlan vágyat érzett arra, hogy tekintetével végig simogassa az öreg fát. A kolléganői kicsit mosolyogva, bólogattak, amikor beérve ezt elmeesélte. -Persze Kata szép ott az a fa, de ezért korábban felkelni, akár csak egy perccel is talán túlzás. Ágnes volt még közülük a legmegértőbb, ő csak azt ajánlotta, hogy akkor már menjenek el sétálni valamelyik hétvégén a Városligetbe vagy a Margitszigetre. Így mondta, többesszámban "menjenek", de ez nem azt jelentette, hogy együtt, hanem azt, hogy Kata valakivel. ...Csak hát ez a "valakivel" volt Kata életében a legnagyobb gond, amit olyannyira titkolt, hogy még Ágnes nevü munkatársnőjének sem merte elmondani. A másoknak karnyújtásnyira lévő közparkok tőle igen távolra kerültek, szülei halála óta nem is járt egyikben sem. Az peddig már régen volt, több mint tíz éve és azóta sem lépett be komolyan az életébe senki. Egyedül meg úgyebár nem boklászik az ember ilyen helyeken, olyan rossz manapság a közbiztonság, hogy állandóan attól félne, mikor találkozik valami kétes egyénnel. Emlékszik amikor a család még együtt kirándult a szigetre mindent megkapott szüleitől, amit csak lehetett. Perecet, nápolyit, málnaszörpöt, vattacukrot vagy fagylaltot sosem kellett nélkülöznie, ő egykeként minden földi jóban részesült amit egy gyermek kívánhat magának, mondjuk a Margitszigeten. Azt már gyerekfejjel is felfogta, hogy neki több jut, mintha testvérei is len-nének, ezért gyakran mondta az ilyen kiruccanások alkalmával, hogy neki elég lenne egy fél perec csak lenne kisöcsikéje.

Pénteken Ágnes úgy köszönt el Katától, hogy - na akkor hétfőn várom a beszámolód a sétátokról. ...És megint ez az utálatos többesszám, peddig őszintének tűnik az érdeklődése - gondolta magában Kata. Hazafelé ballagva megint, ki tudja hányadszor eltűnődött azon, hogy negyvenkét éves korára miért alakult így a sorsa. Nem néz ő ki rosszabbul mint kortársai, sőt beképzeltség nélkül állíthatja, hogy 6-8 évvel fiatalabbnak látszik. Fel tud olyan elegánsan is öltözni, hogy megfordulnak utána a férfiak, de hát ez csupán a külső. ...Ha igazából belegondol már nem is tudná elképzelni másként mint egyedül az életét, csak ilyenkor hiányzik neki egy társ aki ott lenne vele, például a szigeten. A munkája annyira lefoglalja, hogy egyszerűen nincs ideje, még a barátnők csacsogását sem végig-hallgatni, de egyébként sem szeret azzok között lenni, akik állandóan a maguk baját fújják, oda sem figyelve a másikéra.

A szombat csodálatos napfénnyel köszönt be. Kata nagy háromrészes szobaablakán. Az izzó fényáradatban nem is lehetett sejteni, hogy odakint koránt sincs olyan meleg, sőt időről-időre lanyha szellő csap át a városon. Kata a francia-erkélyre kiállva kostolgatta a le-vegő hőmérsékletét, nem tudta eldönteni: kosztümöt vegyen fel vagy inkább valami nyárias holmit. Végül az előbbi mellett döntött, az talán ünnepélyesebb, mert elhatározta, hogy ma kimegy a szigetre. Lesz ami lesz. Éjjel még egy kicsit forgolodott az ágyában, de azután félig már álomképszerűen megjelent Ágnes arca amint mosolyogva kérdez rá a hétvégi sétára. De akkor egy kicsit felriadt, majd eldöntve a mai nap programját, mély állomba zuhant. Már az teljesen felvidította, hogy a villamosra épp ellenkező írányba kellett felszállnia, mintha munkába menne. És ahogy közeledett a cél egyre hevesebben vert a szíve, peddig nem is randevura, hanem csak A SZIGET felé tartott. Az aluljáron átbújva már hamisíthatatlan illuzió fogadta. Még délelőtt volt, de már emberek százai lepték el a szö-kőkúthoz vezető széles út két járdáját. Árúsító standok, biciklisták, görkorisok mindenfelé. Emitt sorbanállnak a Casino ormótlan, lezárt épülete előtt fagylaltért amott jókora perecekkel teleaggatott bodega. A perecek óriásiak lettek, az áruk meg egyenesen csillagá-szati. Bringóhintók, akumulátoros kocsik tekeregnek, kürtölgetnek mindenfelé, megzavarva a sziget harmóniáját. Kata alapjában véve elégedett, hiszen most is úgyanúgy kergetőznek a kicsik, mint az ő korában és az elmaradhatatlan őszhajú nagypapák is épp oly féltő tekintettel vigyázzák unokáik játékát. A technika azonban sokat fejlődött ezalatt, ma már szenzoros kutak enyhítik a szomjúságot. Oda is állt az egyik elé és rögtön csordogálni kezdett vékony sugárban a víz, mintha csak éppen őt várta volna. Persze efféle godolatai csakis egy magányos nőnek lehetnek, hiszen most már az sem lehetséges, hogy egy úriember udvariasan megnyomja a fogantyút. Mintha megint visszaköszönne a modernizáció elmagányosítása.

A nagyréten fiatalok fotbaloztak, arrébb a Rózsakertben a meghitteb együttlét jegyében üldögéltek. Figyelmét most az a négy gyerekes anyuka kötötte le, aki majdhogynem csak fele annyi idős lehetett mint ő. A hatéves formájú Jancsikának szólított kisgyerek időnkét egy számot mond, amikor ismételődően elsétál az anyja előtt. A relytély csakhamar megoldódott, hiszen a fiúcska a Rózsakert megkerülgetéseit számolgatta. A sűrűbb, bokrossabb részeken, azonban ott tanyáztak a hajléktalanok és azok a bizonyos előre elképzelt kétes elemek. Kata most visszatért a fő sétaútra. Egy fűzfa alatti kényelmes pad ásítozott, szinte felkínálva magát, hogy pihenjenek meg rajta, mégsem mert engedni a csábításnak, egyre több fura figura bukkant fel. Persze ez bizonyára erős túlzás is, dehát az ember nem lehet elég óvatos. Így is nagy bátorságot kellett merítenie ehhez az úthoz, nemcsak a közállapotok, hanem az emlékek miatt is. ... És akkor, ott a fasor vége felől, egy alacsony de zömök, felgyúrt ingujjú férfi tűnt fel. Különös érzés fogta el Katát, miért vette észre ezt az embert, amikor itt a főuton meglehetősen sokan sétálnak. ...Igen, az embernek olykor vannak megérzései, de fél perc múlva már hangosan köszön neki ez az úr. - Csókolom Kata, egy kis szigeti séta?

Kata számára ez az első arc ezen az emberektől nyüzsgő szigeten. Rövid kutakodás az emlékezetében és máris rájött, hogy a Zoltánka az előző munkahelyéről. A leginkább az lepte meg, hogy egy évtizede szinte semmit sem változott a másik. Ugyanaz a kortalan, telt arc, ugyanaz az egyszerűség, ami az egykori közös kollégákkal együtt annak idején Kata szemében sem emelte a férf imidzsét. No és a testmagassága miatt le Zoltánkázott hajdani munkatársát nem is vették eléggé komolyan. Most mégis nagyon megörült ennek a váratlan találkozásnak és még az sem zavarta, hogy a másik is láthatta az egyedüllétét. Persze kezdhetett volna mindenféle mesébe, hogy a párom sokat dolgozik és most otthon alszik, meg külföldi kiküldetés stb. De most egy őszinte szóra vágyott, ezért nem is kezdett semmiféle magyarázkodásba. Zoltánka, ahogy várható volt tőle nem is kérdezett effélét, csupán az iránt érdeklődött, hogy Kata látta-e már aznap a Japán-kertet és Zenélő-kutat.

Ó hogy örült most Zoltánka mindig egyszerű természetének és ahogy a férfi megfordult vele a Zenélő kút irányába, hirtelen kis bűntudata támadt, hogy annyira nem becsülte meg korábban ezt az embert. A Japán-kertben már nevetni is tudott azon a két suhancon, akik földgolyóval bombázták egymást. És a lágy harangjáték zenéjére ismét fordultak egyett mintha táncparkett lett volna a lábuk alatt és megindultak a sziget ellenkező csücske felé, végig a sétányokon, parkokon át. Zoltánka a maga közvetlen, de nem tolakodó modorában előadta, hogy ő már alig várja a jövő vasárnapot, amikor a turistaszakosztálya megint kirándulni fog. - Kéthetente megy együtt a csapat, legközelebb a Visegrádi-hegyeket járjuk majd be. A közbenső hétvégeken szoktam a ligetekben, parkokban sétálni, hogy ilyenkor is teleszívja a tüdőm a friss levegőt. A szakosztályban elsősorban az a jó, hogy útközben sok mindenről beszélgetünk és oda is figyelünk egymásra. Sajnos most egy kicsit megfogyatkoztunk, azért is vezettük be a kéthetes időszakot a túraszervezésben, de Kata, ha van kedve jöjjön el velünk kirándulni. Zoltánka, hogy tanúbizonyságot adjon arról, hogy komolyan is gondolja a meghívást, elővett tárcájából egy névjegykártyát és átnyújtotta Katának. Közben visszaértek a Margit-hídhoz, szinte észre sem vették, hogy így elszaladt az idő, no meg az a három kilométer a talpuk alatt.

Ott álltak a meglehetősen szűk járdaszigeten a villamosra várva. Az csakhamar meg is érkezett, de Zoltánka nem szállt fel mert ő Buda felé tartott. Úgy búcsuztak el, hogy a közeli viszontlátásra és a férfi hosszan integetett a szerelvény után. Kata úgy látta, hogy hiába távolodik a villamos Zoltánka zömök alakja egyre nagyobb lesz, óriásivá nő a keskeny peronon. 

Kertész István


Természetbarát Híradó 93. szám, 1999. december
LiteraTúra
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja