Az alábbiakban Kárpáti Béla Borsodi szép-históriák című írásának részletét adom közre kiegészítésként a tájhoz, amerre túrázunk.       GS

ÖRVÉNYLŐ SZIKLAKŐ

Károly, a hámori bíró fia felért a sziklatoronyra. Magas sziklacsúcs volt ez a Puskaporos-dombbal átellenben, hová a lélek se jár, mert a meredély járatlan és veszélyes. De aki ide felért, az Isten ölében érezhette magát. Alatta, a völgyben szendergett a falu, környül a Bükk erdősége ágált, amelynek domborulatain - mint girhes ló lapockája - ki-kifehérlettek a sziklaszirtek. Kelet felől, a ködös távolból idefénylett a Sajó ezüstös pántlikája, mit ártéri fák zöld vattacsomói kísértek a távol homályából a messze homályába, s a Sajón túl ideködlöttek a zempléni hegyek hullámzó lankái...

- Meg ne lássalak azzal a girhes szalmavirággal! - parancsolta volt Károly apja, a hámori bíró a fiának, miközben szénát boglyáztak a Gulicska-völgyben. Sok volt még itt a senki földje, örült az erdészet, ha a kincstári rétet kaszálja valaki. A bíró meg jól volt az erdészekkel, úgy cserélték a szívességet egymással, mint rokonok a komatálat.

- Mi parasztok vagyunk a jeddző úrnak - így mondta a bíró, megnyomva pipája mögül a dz-t -, hát maradjunk csak parasztok! Guba gubához...

- Én meg nem iskolázom a lányomat, hogy holmi pórsihederhez alázzam! - hajtogatta a jegyző, aki Évicéjét zárdába küldte, hogy apáca vagy tán még tanítónő is lehessen belőle. - No, meg azok lóformátusok is, hogy jönnének a mi hű katolikus családunkhoz! A Kiszelyek nemes família, őseink között bárók is akadnak, még csak az kéne, hogy ez a tót família belerondítson a renoméba!

Hát most itt van Karcsi. Áll a hatalmas fakereszt tövében, melynek legendája régtől borzasztja a környéket.

- Mesélik az öregek - kezdte egyszer Karcsi, jókora hangaszálat harapdálva a fogai között, elhemperedve a kaszálatlan-sarabolatlan réti fűben, Évice öle vánkosán pihentetve busa üstökét -, mesélik, hogy valamikor a hámori molnár lánya és egy molnárlegény szerelmesedtek itt egymásba...

- Mint mink, úgye, Kari?... - túr a fiú sötét bozontjába fehér lepkeszárny-kezekkel Évice.

- Hát! Mint ahogy a nóta mondja - és Karcsi szép, rezgetős hangján dalolni kezdi az ismert balladát, hogy:

Magyari császárnak Lázár fia vóna,
Mánela mesternek Erzse lánya vóna...

Apjuk nem engedte,hogy egymást szeressék,
Még azt se engedte, együtt beszéljenek...

De ők attul éltek, s ahol összegyűltek,
Ahun összegyűltek, ottan beszélgettek..."

- Tovább ne mondd, mert ríva fakadok! - óvta az ismert dal szomorú folytatásától a fülét Évice. De Karcsi nem bánta, mint végrendeletét, dúdolta tovább, miközben a lány meleg kis ujjai reteszelgették nótás ajkait:

De ők meghalának egymásnak kedviért,
Egymásnak kedviért, titkos szerelmiért...

- Istenem - pityereg keblére szegett fejjel Évice -, azok is, ők is úgy voltak!..

- Mint mi! Pontosan! - fejezte be, s mint nehéz vasbugát, rakta a pontot a mondat végére Karcsi. - Ezért áll itt ez a nagy kereszt, s e hegynek Molnár szikla a neve.

- De ők... - és rendül a szótól a lány. Lenéz a meredek sziklán, amelynek tövében zöld (már sötétlő) mezőt szel át a sápadt világú szekerút. S ahogy Évice lenézett a homálygó mélybe, onnan az út olyan messzinek tűnt, mintha az égből tekintene alá. S ez a meredély úgy húzta, úgy csábította magába, hogy el is feledkezett arról, hogy ő kívüle van az örvénynek. Benne volt már, mint porszem az ördögszekérben, s nem tudja, a szíve vagy a feje szédült bele, vagy a teste, amely elvesztette már földi súlypontját, s úgy csúszott bele ebbe az örvénybe, mint a tehetetlen kő, mit a mélybe dobtak.

- És már nem is a lány, a fiú sikolya hasított bele az alkonyi csendbe, aki utánakapott a zuhanó testnek, de a szíves lendület úgy billentette át a szikla hegyén, hogy maga is erejét vesztve bukott a lány után, a mélybe.

Sikolyát körülvisszhangzotta a hámori völgyet övező bükki rengeteg ...



Északi Tájakon 1999. május
Vidám lapok
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja