Egy természeti veszélyforrás:

A VESZETTSÉG

Garadnay Sándor

Korábbi újságok közt tallózva egy, a természetjárók számára is tanulságos történeteket is felidéző cikkre bukkantam, amely ma is hasznos lehet számunkra.

A kiránduló család jóízűen fogyasztotta uzsonnáját egy erdei tisztáson, amikor az apa egy a közelükben érdeklődően, békésen ülő rókára lett figyelmes. Ez azonban gyanút keltett benne. Felszólította családját, hogy lassan, csendben húzódjanak a közelben álló autójukhoz és üljenek be. Ajtót, ablakokat becsukták és vártak. De nem történt semmi. Az elemózsia a tisztáson, a róka nyugodtan ül. Az apának eszébe ötlött, hogy a dudával elriaszthatja a rókát. Ám az éles hangra elszabadult a pokol. Az addig békés állat fenevaddá vált. Rávetette magát az autóra és tépte, marcangolta a kiálló részeket. A fém és üvegcserép okozta sebekkel és a fájdalommal mit sem törődve folytatta a rongálást. A véres színjátéknak végül a dudaszóra odakerülő vadász vetett véget, aki lelőtte a veszett állatot. Máskor egy erdészt a megdühödött róka felkergette a fára, de mivel az embert nem tudta elérni, tehetetlen dühében a fa kérgét hántotta le. Az erdész másnap hajnalig csücsült a fán, amikor a róka hajlandó volt elvonulni.

Bizony, mind a kiránduló családnak, mind az erdésznek szerencséje volt, hogy jó védekezési megoldást választott és nem harapta meg őket a róka. Ugyanis mindkettő veszett volt és a harapásnak súlyos következményei lettek volna. Ilyen és hasonló eseteknek a természetjárók is könnyen ki lehetnek téve. Ezért ismerkedjünk meg most magával a veszettséggel és az ellene való védekezés lehetőségeivel.

A veszettséget már igen régóta ismeri az emberiség. 5000 évvel ezelőtti krónikákban már leírták a tüneteit az állaton, emberen egyaránt. A korabeli írásokban Homérosz, Arisztotelész, Galenus, és Hippokratész is említést tesz róla. Mivel okát nem ismerték, védekezni nem tudtak ellenne, a legrettegettebb betegségek közé tartozott. Úgy tartották, hogy a veszettség magától is kialakulhat, ha pl. a kutyát mostoha körülmények között tartják, vagy csak egyszerűen nagyon ráijesztenek. Ez a babona még ma is él néhol.

Pasteur (1881) kutatásai nyomán vált ismertté a vírus. Ő hozta létre az első oltóanyagot is, melyet 1885. július 6-án próbáltak ki először emberen. Azóta megismerték szerkezetét, tulajdonságait. A világ számos kutatóját foglalkoztatta, hogyan lehetne a veszettségtől véglegesen megszabadulni. Ennek köszönhetően ma már igen jó oltóanyagot tudnak készíteni a betegség megelőzésére. Mégis jelenleg évente mintegy 25000 ember hal meg veszettség miatt.

Századunk elejéig Európában főleg a települési veszettség volt ismeretes, melyet főként a kóborló ebek terjesztettek. Hazánkban a 30-as években bevezetett szigorú ebrendtartás és kötelező védőoltás eredményeként az évtized végére az ország (a világon elsőként) megszabadult a veszettségtől. Sajnos 1939-ben Lengyelország északi vidékeiről rókák által terjesztett erdei veszettségi járvány indult el, mely fokozatosan átterjedt egész Európára. Magyarországon 1954 óta jelent meg, majd 1967-től a Dunántúlt is elérte. A legtöbb eddig 1987-ben volt, 1465 megbetegedéssel.

Hazánkban az esetek túlnyomó többségében a vörös rókák a terjesztők. A háziállatok fertőzése mindenkor rókával való érintkezésre vezethető vissza. De előfordult megbetegedés borz, vadmacska, őz és szarvas esetében is. Érdekességként említhető, hogy az USA-ban a szkunk, mungó és a mókus is komoly szerepet játszik a vírusterjesztésében. Közép és Dél-Amerikában viszont a vérszívó denevérek okoznak nagy veszteségeket a szarvasmarha- és lóállományban a fertőzés terjesztésével. A denevérekkel kapcsolatban kiderült, hogy a fertőzött denevérek barlangjainak levegőjében is megtalálható a vírus, így itt szájon át is fertőzhet.

A veszettséget a fertőzött állatok terjesztik, leggyakrabban harapás útján. Ennek során az állat nyálával kerülnek a vírusok az okozott sebbe, ahol elszaporodnak és az idegrendszert támadják meg. Jó tudni, hogy a veszettség jeleinek kialakulása előtt 5 nappal már a fertőzött állat nyálában jelen lehet a vírus, tehát a még egészségesnek látszó állat is terjesztheti a betegséget. A harapást, fertőzést követően hosszabb-rövidebb lappangási idő következik. Ennek hossza függ attól, hogy a test melyik részén történt a harapás. Minél közelebb van a fejhez, annál rövidebb. Leggyakrabban 2-3 hét alatt alakulnak ki a tünetek (fejsebnél már 5-7 nap is elegendő). De előfordul, hogy fél évig is elhúzódik.

A fertőzött állatnál a legelső és legjellemzőbb tünet, hogy megváltozik a viselkedése. A kutyák gyakran különböző tárgyakat rágnak és nyelnek le, ezt követően nyelési nehézségek lépnek fel, az állat szomjas, de mégis kerüli a vizet, hangja rekedt lesz. Később fokozottan nyugtalanná válik. A megkötözött állat a láncait rágja, tépi. A kötetlen akár napi tíz kilométert is fut cél nélkül. Hangtalanul támad állatra, emberre. Ilyenkor alakul ki a széttérő kancsalság, mely furcsa, vad tekintet kölcsönöz számára. Azt követi egy levertségi állapot, majd a betegség végső stádiumában lógó álkapocs, bő nyálfolyás, majd a hátsó lábaktól kiinduló, fokozatos bénulás következik be. A teljes bénulás beálltakor (a betegség 5-8. napján, ritkán 10-15. napon) az állat elhullik.

A veszettség emberre, állatra nézve gyógyíthatatlan, halálos kimenetelű. A védekezés egyetlen módja a védőoltás. Állatoknál az ismert megelőző védőoltás rendszeres elvégzésére rendelet kötelezi az állattartókat. Embernél ismeretlen, vagy védőoltással nem rendelkező állat harapása esetén kell alkalmazni. Ilyen esetben haladéktalanul orvoshoz kell fordulni. Az oltással rendelkező állat esetén az oltási bizonyítványt az állat gazdájának be kell mutatnia.

A természetjárók számára feltétlenül szükséges az óvatosságra való figyelmeztetés. Az ember természetes állatszeretete gyakran elhomályosítja a szükséges veszélyérzetünket, amelynek a szokatlanul - sokszor meglepően barátságosan - viselkedő állatok észlelésekor kellene kialakulnia. A veszettség legfontosabb tünete, hogy az állat addig megszokott viselkedése megváltozik. A vadon élő állatok rendszerint elvesztik óvatosságukat, "szelíddé" válnak. Ez a szelídség azonban az ember számára életveszélyt jelent! A róka félénk állat, a turista csak ritkán, véletlenül pillanthatja meg. Egészséges rókát nem lehet gépkocsival elütni. Emberközelbe, autó elé csak a beteg állat kerül, és a betegség legtöbbször veszettség. De ugyanígy sokan nem gondolnak rá, hogy az embert beváró őz viselkedése is a veszettség következtében változott meg.

Mi a teendő? Ismeretlen, vadon élő, őrizetlen állatokat, állattetemeket jobb elkerülni. Megfogásuk, simogatásuk komoly veszélyt jelenthet. Ha veszett rókával találkozunk, igyekezzünk, hogy ne vonjuk magunkra az állat figyelmét. Legfontosabb kerülni a gyors mozdulatokat és maradjunk csendben. Nyílt terepen meg kell próbálni az állat látóteréből kikerülni. Semmi esetre se fussunk, főleg ne próbáljuk elijeszteni!

Ha a közelben erre alkalmas fa van, nem szégyen erre felmászni és ott kivárni, amíg eloldalog. Leghelyesebb a területet azonnal elhagyni és értesíteni a hatóságokat. Erre vonatkozóan érvényes - 28/1981. (XII.30.) MÉM sz. rendelet is van, e szerint az ilyen esetet a területi önkormányzat jegyzőjének, vagy az állatorvosnak kell jelenteni. De jó megoldás az is, ha a rendőrségen, esetleg a körzeti vadásznál vagy az erdészetnél jelentjük az esetet.

Végül megemlítem, hogy mintegy öt évvel ezelőtt Magyarországon is megkezdődött a rókák megelőző védőoltása. Ennek lényege, hogy csalétekbe ágyazott fóliakapszulákat szórnak le repülőgépről a terepre. Hazánkban az osztrák területhez kapcsolódóan a Duna és a Zala közötti nyugati határvidéken gyufásdoboznyi, szürkés színű csalétek kerül kihelyezésre évente a tavaszi és őszi időszakban. A benne elrejtett oltóanyag 2-3 hétig hatékony. A tervek szerint az anyagi lehetőségeknek megfelelően a kezelt terület fokozatosan bővül kelet felé. Elsődleges cél a Dunántúl mentességét elérni a közeljövőben.



Túrista ismeretek
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja