1. AZ ALFÖLD

A Közép-Duna-medence nagy kiterjedésű (megközelítően 100.000 km˛ területű) síkságát régebben Nagy- vagy Magyar-Alföldnek is nevezték. Hazánkhoz tartozó északi és középső része kereken 50.000 km˛, Magyarország területének 56%-a. Határai hazánkban egyértelműek: északon az Északi-középhegység, keleten és délen az országhatár (mesterséges lehatárolás!), nyugaton a Dunántúli-dombság és a Dunántúli-középhegység veszi körül. Alföldünk nem a Dunáig tart, a Mezőföld és a Dráva-menti síkság átnyúlik a Dunántúlra.

A terület túlnyomó része tökéletes síkság, a magasságbeli szintkülönbségek jelentéktelenek, ezért nagytáj formában monotonnak tűnhet, de kisebb tájegységekre bontva, kisebb területeket vizsgálva igen változatos képet mutat (pl. Fülöpházi homokbuckák és tavak területe; pár deciméteres szintkülönbség, kicsivel több nedvesség már jelentős a növény- és állatvilág szempontjából). Nem monoton síkság, hanem mozaikszerűen elhelyezkedő, más-más típusú (keletkezés, kőzetanyag, talajtípus, vízháztartás ...) és eltérő nagyságú tájak tarkasága. A peremektől enyhe, medence jellegű lejtés jellemzi a déli területek kivételével.

Kialakulása főleg a folyóvizek, ill. kisebb részben a szél feltöltő munkájának köszönhető.

A tszf. 100 méternél alacsonyabb területek jelenlegi és egykori árterek, többségük tökéletes síkság. A tszf. 100 méter fölé magasodó térszínek elsősorban a szél szállította lösz és a szél által áthalmozott homokterületek. Leegyszerűsítve 3+1 tájtípus különböztethető meg: árterek, löszhátak, homokhátak, peremvidékek.

Az árterek - ahol az emberi tevékenység még nem szabályozott - ma is élnek. Itt a folyó az "úr", víztömege, hordaléka formálja az árteret. A lerakott agyag, homok, kavics töltögeti egyenletessé a felszínt. Növényzetét ártéri erdők - néhol igazi őserdők - jellemzik, rétekkel, kaszálókkal, mocsarakkal váltakozva.

A löszhátak a jégkorszaki szálló kőzetpor felhalmozódásából maradtak fenn a magasabb térszíneken. A löszön kiváló minőségi talaj képződött. Természetes növényzete a füves puszta (sztyepp) és erdős puszta már csak nyomokban lelhető fel. Ma főleg szántóföldi területek.

A homokhátak gyakran buckás felszínét a szél ereje rendezte, a folyók mozgatható hordalékát szállítva, áthalmozva. Egykor homoki tölgyesek borították felszínét, ma főleg kert- és szőlőgazdálkodás színtere.

Éghajlata szárazföldi (kontinentális), kevés (500-600 mm) és egyenlőtlenül eloszló csapadék (aszály!), jelentős napi és évi hőingás, kevés felhőzet és tartós napsugárzás jellemzi.

A peremvidékek a határoló nagytájak és az Alföld közötti átmeneti tájak. Többségük lealacsonyodó hegylábi felszín, a folyók hordalékkúpjából álló enyhén dimbes-dombos térség.

Az Alföld fő folyója - bár a Duna is metszi, határolja - a szélsőséges vízjárású, sok hordalékot szállító Tisza. A rengeteg - többségében már levágott - kanyar a folyó középszakasz jellegét jelzi.

Az Alföld talajadottságai igen változatosak; a két végletet a kiváló minőségű mezőségi talajok és az értéktelen szikesek adják. Az öntés-, réti-, homok- és barna erdőtalajok előfordulása jellemző még.

Napjainkra az Alföld az ember által leginkább átalakított kultúrtájjá vált. Adottságainál fogva ma tipikus mezőgazdasági terület, bár az iparosítás helyenként erősen átformálta az egyes körzetek arculatát (pl. Paks, Martfű).

Népessége a szórtan elhelyezkedő, közepes nagyságú városokban (mezővárosok) és a nagy népességű óriásfalvakban tömörül. A tanyák romantikus világa lassan-lassan fogyatkozik. A Hortobágyi- és a Kiskunsági Nemzeti Park őrzi a régi idők értékeit, emlékeit.

1.1. "Dunántúli" Alföld

Mesterségen képzett középtáj, az Alföld dunántúli folytatása, ill. kezdete.

1.1.1. Mezőföld

Erősen tagolt felszínű kistáj, az Alföld átmenetet képező része, magassága csak néhány ponton lépi túl a tszf. 200 métert. Felszínét a jégkorszaki lösz (Dunaújvárosnál 50 méter vastagságban borítja), ritkábban homok takarja. Északnyugati és déli része erősen feltöltődött, mára lecsapolt, mocsaras táj (Sárrét, Sárköz).

1.1.2. Drávamellék

Jelenkori árteréből és újpleisztocén (jégkorszaki) folyóteraszokból álló síkság. Néprajzilag értékes tája az Ormánság.

1.2. Duna-Tisza-köze (középtáj)

1.2.1. Dunamellék

Váctól Bajáig húzódik a Duna bal (keleti) partján 20-30 km-es sávban északról dél felé. Tökéletes síkság, fő formálója a Duna, helyenként néhány tektonikus kiemelkedés, ill. homokdomb élénkíti a felszínt.

1.2.1.1. Szentendrei-sziget

A Visegrádi-szorosból kilépő és hirtelen lelassuló Duna hordalékából épült. Felszíne homokos, mely a mélyben kavics-, majd agyagréteggel folytatódik. Ez a "természetes szűrő" teszi lehetővé az ivóvízkivételt, s ezáltal a sziget részt vesz a főváros ivóvízellátásában.

1.2.1.2. Pesti-síkság

Mára már teljesen beépült, de még így is jól felismerhetők a Duna régebbi magasságát jelző teraszok (pl. Újpest-Pestszenterzsébet, Rákospalota-Pestszenterzsébet, Rákoskeresztúr-Pestszentlőrinc).

1.2.1.3. Csepel-sziget

Hazánk második legnagyobb szigete (területe 257 km), melyet a Nagy- vagy Budafoki- és a Ráckevei (Kis)-Dunaág fog közre. A Duna hordalékából épült, ezt a felszínen homok jelzi. A Ráckevei-Duna igazi horgászparadicsom, északon a Kvassay-zsilip, délen a Tassi-zsilip zárja le. A sziget északnyugati részén található hazánk egyetlen nemzetközi kikötője, a Csepeli Szabadkikötő.

1.2.1.4. Solti-síkság, Kalocsai-sárrét

Tökéletes síkság, a folyószabályozás előtt élő ártér, "vadvízország" volt. A Solti-síkságot az élő érvizek, a Kalocsai sárrétet inkább az állandó mocsarak jellemezték. A talaj átmosott löszön képződött, a szikeseket leszámítva termékeny. Keleti határát a Duna-völgyi-főcsatorna jelöli.

1.2.1.5. Mohácsi-sziget

A Duna alsószakaszjellegű feltöltő munkája hozta létre, több mellékág tagolja.

1.2.2. Kiskunság

Hazánk legnagyobb kiterjedésű homokvidéke, a Duna-Tisza közi hátság, mely a Duna és Tisza széles völgyét választja el. A kistájat a Duna jégkorszaki hordalékkúpjának anyaga fedi. Az északnyugat-délkelet irányú homokvonulatok (dünék, buckasorok) az egykori folyóágak futását, ill. a tájra jellemző szélirányt is jelzik. A laza kőzetanyagot a szél éghajlati (szárazság) és emberi (erdőirtás) hatásra többször áthalmozta. A buckák közötti talajvizes mélyedésekben szikes tavakat találunk (pl. Kolon-tó, Kelemen-szék).

1.2.3. Bácskai-tábla

Egyik legjobb, legjelentősebb búzatermő vidékünk a lösztakarón kialakult jó minőségű mezőségi talaj révén. Északnyugati részét kimagasodó homoktakaró fedi (Illancs 172 m-es kiemelkedése).

1.2.4. Tiszamellék

Felső-, Középső- és Alsó-Tiszavidékre tagolható. A Tisza - ma már csak elméleti - árterét foglalja magába.

1.2.4.1. Bodrogköz

A Bodrog és a Tisza közötti ártéri rész, sok helyen őrzi az eredeti vízi világot.

Tiszától délre eső folytatása a Rétköz.

1.2.4.2. Heves-Borsodi nyílt ártér

Az alacsony síkság öntésiszappal, öntéshomokkal, szikesedett, lösziszappal fedett felszínét az északról lefutó patakok hordalékkúpja, völgyei tagolják.

1.2.4.3. Zagyva-medence (Jászság)

Lapos tál alakú medence, a Gödöllői-dombságtól az Eger-patakig terjed. Délnyugati része a Tápióság.

1.2.4.4. Tisza-árok

A folyót követő, legalacsonyabb területeket magába foglaló, Szolnoktól Szegedig tartó tökéletes ártéri síkság. Nyugati határa a Kiskunság homoktakarója.

1.3.Tiszántúl

1.3.1. Maros-Körös köze

A kistáj területét a jégkorszaki szelek hulló pora (lösz) és a folyók - elsősorban a Maros - hordaléka alakította ki. A löszön kiváló mezőségi termőtalaj képződött.

1.3.2. Körös-vidék

A Berettyó, a Sebes-, a Fekete- és a Fehér-Körös által közrefogott, a folyók által kialakított, tökéletes síksággá feltöltött kistáj. Sokáig érintetlen vízivilág volt, ma két legromantikusabb része a Kis- és Nagy Sárrét is szabályozottá vált, területüket lecsapolták.

1.3.3. Nagykunság

Hazánk legcsapadékszegényebb tája, de az értékes mezőségi talaj miatt érdemes öntözni. A Tisza és a Körös közé "szorult" délnyugati része a homokkal fedett Tiszazug.

1.3.4. Hortobágy

"Tengersík" vidék, melyet a Tisza és "csatangoló", szétágazó mellékvizei - köztük a névadó Hortobágy - töltögették fel. Száraz, szikes pusztává - a Nagykunsággal együtt - a folyószabályozások idejétől vált. Addig termékeny legelők, pusztai tölgyesek borították.

1.3.5. Hajdúság (Hajdúhát)

A Mezőföldhöz hasonló lösztábla, de felszíne kevésbé tagolt, vízhálózata gyérebb.

1.3.6. Nyírség

Kialakulása a Kiskunságéval rokon, itt azonban több folyó (Tisza, Bodrog, Szamos, Kraszna) építette hordalékkúpját. Az uralkodó szélirány miatt a buckasorok vonulása is más, itt észak-déli irányú. Mészben szegény, ún. savanyú homok borítja a felszínt, mely a Hoportyóban (Koportyok) tszf. 183 méterre magasodik.

1.3.7. Szatmár-Bereg

A kistáj relatíve magasabb része a Tiszahát és a Szamoshát. A Szatmári-sík legmélyebb pontját az Ecsedi-láp töltötte ki.

Folytatás: Kisalföld, Alpokalja, Dunántúli-dombság, Mecsek


Zöld kalandra fel
Túrista ismeretek
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja