Haraszthy László:

Úton az Európai Únió felé
Természetvédelem

6. GAZDÁLKODÁSBÓL KIESŐ GYENGE TERMŐKÉPESSÉGŰ ÉS NAGY KITERJEDÉSŰ SZÁNTÓK, LEHETSÉGES JÖVŐBENI HASZNOSÍTÁSA

Manapság nincsenek pontos adatok arra vonatkozóan, hogy mekkora lehet annak a szántóterületnek a kiterjedése, amelyet alacsony termőképessége miatt már ma sem művelnek, illetve a közeljövőben hagyják fel rajtuk a termelést.

Mind az Európai Unió, mind Magyarország búzafelesleggel rendelkezik. A termelők ezért az Unióban és Magyarországon is minden évben az államtól várják, hogy terményüket lehetőleg garantált áron felvásárolja. Az államnak az ilyen vásárlásokra éppen úgy, mint bármi másra, csak közpénzekből van lehetősége. Vajon meddig tartható, hogy egy terméket a piaci árnál magasabb áron, vagy az eladhatónál nagyobb mennyiségben vásároljon fel az állam, legyen az ipari vagy mezőgazdasági termék?

Természetesen a mezőgazdaság esetében a kérdés sokkal összetettebb, mint az iparban. A mezőgazdasági támogatások rendszere nemcsak nálunk, hanem más országokban is így működik. Akárhogyan is alakul a mezőgazdasági támogatási rendszer, valószínűsíthető, hogy az olyan tömegtermékek, amelyek nem találnak vevőre és amelyek megtermelésének semmiféle agrár-környezetvédelmi vonatkozása sincs, azok hosszabb távon nem fognak támogatást kapni. Az 1998 őszén a búzával kapcsolatban kialakult kedvezőtlen helyzet megoldási lehetőségei között a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium már jelezte, hogy a jövőben csak meghatározott aranykorona-értékű területekre kívánnak támogatást fizetni. Nyilvánvaló, hogy ha a gyenge termőképességű területeken a gazdálkodás eredménye a nullához közelít, akkor a valós haszon elsősorban a támogatásból képződik. Ennek elmaradása esetén a földtulajdonosok nem fognak olyan terméket előállítani, amiből nem tudnak megélni. A termékszerkezet-váltás azonban csak az érintett terület kis részén jelent megoldást, a terület nagyobb részén meg fog szűnni mindennemű szántóföldi gazdálkodás.

Összességében megjósolható, hogy a jelenlegi szántóterület hozzávetőlegesen 1 millió hektárral lesz kisebb. E hatalmas terület "hasznosítására" megoldást kell találni. A kérdés Magyarországon azért különösen kényes és politikailag is érzékeny, mert a földterület legnagyobb része 1990 után került magántulajdonba. Az új tulajdonosok nehezen fogják elfogadni, hogy fél évszázad után visszakapták egykori jogos tulajdonukat és az most mégsem biztosítja számukra a megélhetést.

Ennek ellenére az Uniós normák nem fogják lehetővé tenni - és saját jól felfogott

gazdasági, környezet és természetvédelmi érdekeink sem indokolják -, hogy az ország 50%-a szántóművelés alatt álló terület legyen, különösen akkor nem, ha annak egy jelentős részét a dotáció tartja fenn.

A Magyarországon keletkező vagy már ma is meglévő kb. 1 millió hektár művelésből kieső szántóföld jövőbeni hasznosítása akkor biztosítható, ha minél többféle alternatívát kínálunk a tulajdonosoknak, akik a helyi és az egyéni adottságok alapján a legkedvezőbbet tudják azokból kiválasztani. Ebből kiindulva nem szabad elvetni az olyan lehetőségeket sem, amelyek országosan is csak néhány ezer hektárra vonatkozóan kínálnak új hasznosítási módot. A minél mozaikosabb földhasználat kedvező az élővilág számára és gazdaságilag is előnyösebb, mint amikor egy egész falu egy- vagy kétféle terméket állít elő.

Manapság e hatalmas terület hasznosítására a következő földhasználati módok jöhetnek számításba:

6.1 Erdőtelepítés

A mezőgazdasági művelésből kieső területek legnagyobb részén nagy valószínűséggel erdőtelepítésre és faültetvény létesítésre kerül majd sor. Ez azonban mindenképpen hosszantartó folyamat lesz. Ennek egyik oka az, hogy az állam és a földtulajdonosok forrásai is végesek és ezek együtt sem teszik lehetővé évente 15000 hektárnál több erdő és faültetvény telepítését. Nem is célszerű az erdőtelepítést e mértéknél gyorsabban megvalósítani, mert a társadalomnak és a gazdaságnak semmiképpen sem az az érdeke, hogy hatalmas hullámokban keletkezzen nagy fatömeg. Sokkal inkább arra van szükség, hogy a megtermelődött és feldolgozásra váró kitermelt fa minden évben közel azonos mennyiségben álljon rendelkezésre. Ha az újonnan telepített erdőket majdan nem elsősorban gazdasági, hanem közjóléti, természetvédelmi céllal hasznosítják, akkor is előbb-utóbb megjelennek a fenntartással és a felújítással kapcsolatos költségek.

Ezek néhány évtizeden belüli egyenletes elosztása mindenképpen kedvezőbb, mintha azok rövid időn belül jelentkeznek.

Nem teszi lehetővé az egyszerre történő - az itt leírtnál lényegesen nagyobb területre kiterjedő - erdőtelepítést az sem, hogy csak minőségi csemetével célszerű azt elvégezni, ami még a fő fafajokból is csak korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. Természetesen a csemetetermesztés mértékét lehet növelni, de a program befejezése után a felesleges kapacitás leépítése ugyanolyan gondot fog okozni, mint bár-mely más ipari vagy mezőgazdasági tevékenység felhagyása. A fő fafajokból - tölgy,

bükk, kőris, gyertyán stb. valószínűleg a mainál több csemete megtermelését viszonylag hamar lehetne biztosítani. A jövőbeni erdőtelepítéseknél azonban az ún. elegy fafajokat - cseresznye, berkenyék, juharok stb. - is alkalmazni kell. Nem bükk, tölgy stb. monokultúrákat, hanem lehetőleg a természeteshez legközelebb

álló erdőket kell telepíteni, amelyekhez hozzá tartoznak a jellemző, de csak kisebb számban élő ún. elegy fafajok is. Ma ezek csemetéinek egy része korlátozott mértékben, másik részük pedig egyáltalán nem áll rendelkezésre.

A biológiai sokféleség megőrzésének egyik szintje a fajon belüli génállomány védelme. Az évezredek óta elkülönült populációt alkotó dunakanyari, mátrai, bükki, zempléni, stb. bükkösök között ma valószínűleg alig áll fenn a géncserélődés lehetősége. Ha ez igaz, akkor mindenképpen igaz az is, hogy a bükk szempontjából elszigetelten álló hegységeink állományai az egyes régiók viszonyaihoz alkalmazkodtak és ennek megfelelően valamilyen mértékben eltérnek egymástól. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a mátrai viszonyokhoz a helybeli bükk alkalmazkodott és egyáltalán nem biztos, hogy a Dunántúlról származó csemeték számára is optimálisak az ottani körülmények. Ezért az erdőtelepítés során mindenképpen kerülni kell a tájegységek közötti keveredést.

Az erdőtelepítéseket és az erdőfelújítást is, a helyből vagy a régióból származó csemetékkel kell megvalósítani.

Az utóbbi időben sajnos még az is előfordult, hogy külföldről importáltak facsemetét és ilyen módon keverték az egyes térségek erdőállományait Európa más részéről származó csemetékkel.

Számos Európai országban nemcsak a fő fafajok, de még a parkokat díszítő cserjék esetében sem engedélyeznek más országokból importot.

Ezt a gyakorlatot Magyarországon is mielőbb be kell vezetni!

Az erdők telepítését mindaddig, amíg vannak "üres" szántóterületek, nem szabad engedélyezni más művelési ágban lévő területeken. Különösen fontos, hogy a természetes gyepek és kopárok, melyek számos unikális természeti érték őrzői, kimaradjanak ebből a folyamatból. Ha a szántók beerdősítése után az erdő telepítés más területen történik, akkor azt megelőzően környezeti hatástanulmányt kell készítetni és csak akkor szabad az erdőtelepítést engedélyezni, ha az nem veszélyeztet semmiféle természeti értéket.

Ez nemcsak a természeti értékek megőrzése, hanem a gazdasági racionalitás szempontjából is fontos. Semmi sem indokolja ugyanis, hogy miközben a talaj védelme érdekében átmeneti gyepesítést célszerű és indokolt megvalósítani, azzal párhuzamosan állami támogatásból más területeken a meglévő gyepekre telepítsünk erdőt vagy faültetvényt.

Ahol lehetséges honos fafajokból álló erdő létesítése, ott kell kezdeni az erdőtelepítést. Azokon a területeken, ahol ez nem lehetséges, meg kell vizsgálni annak lehetőségét, hogy a vízháztartás javításával megteremthető e honos fafajokból álló erdő telepítésének feltétele.

- folytatjuk -


Természetbarát Híradó 98. szám, 2000. május
Túrista ismeretek
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja