A KATARAKTÁLIA, AVAGY A RÉZBÁNYAI VIZIJÁTÉKOK

Az Amazon-esés Czárán Gyula (1847-1906) felső körútjának vízeséseit egyesíti gyöngyfüzér valóságát megcsillantó nemes fényeivel. A biharmezői Fekete Körös forráságainak vidéke fehér foltként szerepelt az 50-es évektől mostanáig a turista társadalom térképein. A "baráti", pufajkás fennhatóság irányításával beindult uránbányászat miatt lezárt területen csak az államtitok megsértésének vádjával lehetett engedély nélkül kutakodni.

Most, hogy szabad ország lettünk és a hasadó érc kitermelési önköltsége sokkal nagyobb lett a tiszta fém világpiaci áránál, az államtitok is átminősülhetett elhagyott, szétvert, omladozó és rozsdásodó ócskavas telepén lidércesen tátongó néma bányajáratok "zónájává", amely nyílt sebként éktelenkedik a Nagybihar lábainál.

Talán egyik vidékünkre sem illenék jobban Czárán Gyula komor, anekdotikus helyzetképe, "Egyszer egy férj, kinek nagyon szép felesége volt, így sóhajtott fel: Az én feleségem a legszebb asszony a városban; csak egy hibája van: az, hogy az én feleségem!" Ennek a hegységnek is csak az az egy hibája van, hogy a mienk, hogy itt van nálunk. Ha kint volna az Alpesek földjén, talán sokkal több figyelemre méltatnók és jobban ismernők." A század elején a helyzet a valóságban már csak azért sem volt ily szomorú, mert a nyilatkozó akkor már egy évtizede dolgozott a Biharban hegyvidékeink szépségeinek feltárása és megismertetése érdekében, de szerénysége nem engedte, hogy saját munkáját méltassa budapesti hallgatósága előtt.

A Schmidl A. Adolf dr. (Das Bihar Gebirge an der Grenzen von Ungarn und Sieben-bürgen, Bécs, 1863.) és K. Nagy Sándor (Biharoszág, Nagyvárad, 1883.) leírásai nyomán, kezdetben csak rendszertelenül bolyongó Czárán Gyula rendkívüli érzékkel fedezett fel és később rá jellemző szakszerűséggel tárt fel egy sor oly páratlan szépségű vidéket, melyben az általa Kataraktáliának vagy "rézbányai vizijátékok"-nak nevezett tájegység kiemelkedik szépségével, vadságával és dimenzióival. Az addig turisztikai szempontból terra incognitának számító környéken építtette ki a felső körutat is, melynek átadására 1904. július 15-17-én került sor. Czárán személyesen hívta meg Kolozsváron az EKE vezetőségét az átadásra. A háromnapos expedíción kilenc EKE tag vett részt: Melitskó Frigyes MÁV ellenőr, az EKE turisztikai osztályának elnöke, Tanács József EKE ellenőr, Széki Miklós gyógyszerész, Dr. Ruzitska Béla, egyetemi magántanár és neje, Virgáti Gyula, Werger István és Mariska leánya. Szokásához híven Rézbányáról indította vendégeit, a számukra eddig ismeretlen meglepetések és megpróbáltatások felé.

Mint ahogyan azt K. Nagy Sándor említi korabeli útleírásában: "Rézbányának szebb a vidéke, mint maga. Két részből áll: a hová elébb érünk, ez a két sor zsindelyes házakból alakult, 186 lakost számláló utcza, melynek közepén végig foly a Körös, Rézbánya-falu s tart egészen az emeletes vendéglőig - e mellett pedig Rézbánya-város következik, melynek föutczája - a hol vannak szebb épületei, bányahivatala, postája és piaca - a Körös déli partján.

Oly szűk hegy-katlan ez s oly magas és meredek hegyek emelkednek felette, hogy a főutczán teljes félévig nem látják a napot, lemegy az október közepén, hogy majd csak a tavasz nyíltán április közepén tekintsen be ismét ebbe a kellemes kis bányavárosba, melytől a zsindellyel s deszkával fedett házak egyszerűsége mellett sem lehet elvitatni a kellemes, városias külsőt, annyival inkább, mert főutczája kövezve van s már 1501-ben is város volt, bár lakosainak száma - kik felerészben németek - ma sem haladja meg a 624-et, arany és ezüst bányái pedig már 1342-ben virágoztak. Az egész városban legszebb a kincstári bányahivatal, egy nagy emeletes ház, mely egyúttal a bányanagynak lakásul szolgál.

Nevezetes épülete még a Mária Terézia által építtetett róm. cath. templom s ezzel szemközt a völgy északi oldalán szintén magas dombon állt a görög nem-egyesültek temploma. Ez által van csak teljessé téve Rézbánya tájképének festői szépsége, melyhez járul még a völgynek s a két templom távolságának közepén az utczát végig szelő Körösre állított vízimalom s mellette az emeletes nagy vendéglő."

Ennek az egyetlen rézbányai fogadónak volt állandó vendége Czárán Gyula. Éveken keresztül bérelt itt saját szobát s innen vezette munkásait a vadon addig járhatatlan útjaira.

Az EKE társaság nagy örömére, Jordán Dénes bánya-felőr vendégszerető házának mellékszobájában dr. Szádeczky Kardoss Gyula, egyetemi tanár, ki a vakációban éppen a környéken kőbogarászott, fogadta a Lunkáról szekéren érkezőket.

Czárán kapitány forgatókönyve alapján és vezetésével 15-én végigjárták a középső, 16-án a felső, 17-én pedig az alsó körutakat. A felső körút megtétele komoly gondot okozott, tekintettel a csapat egy részének teljesítő képességére, másrészt viszont annak az embert próbáló változtatásnak köszönhetően, miszerint nem okozhat különösebb időkiesést, ha az útitervbe beveszik a Nagybihar megmászását is. A bekalkulált egy órás időtöbbletből három és fél óra lett, úgy hogy éjjeli fél tizenkettőkor érkeztek meg lámpások világánál, holt fáradtan a forró levessel és vadpecsenyével várakozó főhadiszállásra. Kimerítő útjukon beereszkedtek a Nagybihar 1849 m magasságából a sűrű, meredek borókáson át a Bellavista esés hűs vizéhez, majd tovább haladva felkeresték a Bihar-, Illés- és a Mellék-patakok vízeséseit: Apród-, Amazon-, Menyasszonyfátyol a sleppel- valamint az Ezüstlétra vízesést. A kimerítő útnak azonban nemcsak gyötrelmes pillanatai voltak, hanem minden résztvevő számára emlékezetesek maradtak a czáráni humort és szervezőkészségét dicsérő Bellavista- és Ezüstlétra-i momentumok, melyeket Tanács József ekképpen örökít meg Turista Naplómból című írásában az Erdély, 1904. 9-8. számban: " kapitány parancsa nélkül is ebédhez láttunk s közben gyönyörködtünk a Bellavista-vízesésben, mely ösztövérségében is szép, csak több víz kellene hozzá. A kiállott fáradalmak és végigszenvedett epizódok felemlegetése közben, egyszerre csak felénk fut egy új római, kezében egy hasas üveggel s Tacitus elrontott nyelvén ordít, a mint a torkán kifér: - Marjásza Czárán! Ezt találtam a vízesés alján.

Marjásza Czárán komoly arccal vizsgálta az üveget, leveszi róla a fényes kupakot s egy sodronnyal leszorított dugaszt talált. Kérdezi, hogy nem a sziklák robbantásához használt robbantószer maradt-e benne?... Lecsavarja a sodronyt s egy rettenetes durranás után egy fehéren habzó folyadék ömlik ki az üvegből . . .

E közben ismét ordít a római: - Marjásza Czárán! Jara am capatat unu!

De most már nem féltünk tőle, hanem nyakát szegtük még öt ilyen veszélyes leletnek s a feltörő gyöngyök habjai mellett elfeledve a veszélyt és fáradalmakat az EKE nevében Czárán, Palkovics, Szádeczky, Melitskó és Schuch főbíró szellemes felköszöntői között vettük át a "Felső körutat" az egyesület hatáskörébe....Valami különös kedvtelésből van ott az út úgy vezetve, hogy ismét a patakhoz mentünk le s onnan ismét az obligát 5-600 métert fölfelé, míg elértünk egy fekete sziklafalhoz. Az ördöngös Czárán azt ajánlotta, hogy fordítsunk a sziklának hátat s egy perc múlva kommandírozott: előre arc! A magasban álló sziklafalon sok vékony sugárban leömlő víz, mintha egy lant húrjait mutatta volna, de oly vékonyak voltak a húrok, hogy a lehulláskor G hang helyett csak C hangon cirpeltek. Ebben a szárazságban nincs vize, de Czárán elraktározott a sziklatetőn néhány litert, hogy az illusztris társaság el ne híresztelje, hogy látott vízesést - víz nélkül! Ügyesen csinálta."

Czárán Gyula minden erőfeszítése ellenére, a már előbb említett politikai, gazdaságpolitikai okok valamint a terület elszigeteltsége miatt is a Körösköz mezőnél találkozó Szélső- és Bihar-patakok vízesései majdhogy feledésbe nem merültek, kevesen ismerték és járták a kiépített czáráni utakat, melyeket a meredek lejtők puhább talaján lefutó vizek elég hamar megrongáltak és el is tüntettek.

A Kalauz biharfüredi kirándulásokra (Czárán Gyula, Belényes, 1903.) megjelenése óta, majd évszázadnyi csend után kaphattunk hiteles turisztikai és tájékozódási információkat a Bihar-hegység eme titokzatos tájairól, Dr. Mátyás Vilmos (1911-1986), Bihar-hegység turistakalauz (Budapest, 1988) című könyvéből. Fischer Aladár, az aradi római katolikus gimnázium igazgatója, Czárán Gyula kortársa és barátja, hatására már ifjú korában megismerkedik a nagy előd tevékenységével és bejárja a bihari hegyeket. Mátyás Vilmos munkássága, erdőmérnöki tudása és elkötelezettsége tökéletesen és szívósan kapcsolódik nemcsak a harmincas évek dinamikus, turistautakat alkotó lendületéhez, hanem élete végéig kiséri minden tettét és gondolatát. Turista kalauzában nemcsak vázolja az alsó, középső és felső körutakat, hanem pontos vízrajzi térképeket is mellékel. A kalauz post mortem megjelenése után egyértelművé vált, hogy további kutatásokat támogató alapműről van szó.

A Kataraktáliához való közeledésünkben döntő szerepet játszott 1998. nyarán egy szerencsés, baráti adományozás. A Magyar Természetbarát Szövetség meghívására és anyagi támogatásával éppen a Fonyódligeti nemzetközi ifjúsági táborban vakációztattunk tizenhárom 5-8 osztályos, erdélyi román és magyar diákot a Balaton partján, amikor Kalmár László, a vendéglátó szervezet szakmai titkára - és turista barátom - egy kis csomagot nyújtott át táborozásunk tizedik napján: "Szeretném a "Czárán Gyula" Alapítványnak ajándékozni ezeket a képeket. Bihari vízeséseket ábrázolnak. Az "ecserin" vettem nyolcvan forintért. Nálatok jó helyen lesz!"

A csomagból tíz darab, A4-es méretű, megsárgult karton lapra ragasztott, l2x7cm méretű, fekete-fehér kép került elő, melyek láttán valami titokzatos megérzéstől vezérelve csak ennyit mondtam: "Laci, azt hiszem nem is tudjuk még, hogy mit tartunk a kezünkben." A Várad felé vezető úton újra és újra felvillantak előttem az eddig még soha nem látott vízesések ismeretlen képei. Az Apród, az Amazon, a Bellavista, a Menyasszonyfátyol a sleppel, az Ezüstlétra, a Potya, a Nepomuk- és a Bihar ismeretlenbe hívó zúgásai izgalmas nyomozás eseményeit vetítették előre. Itthon, évtizedek alatt felgyűlt könyvészetemet bogarászva bukkantam rá a már említett Erdély-ben az adomány egyik képének a másolatára. Heuréka! A Bellavista fotójáról van szó, melyet senki más nem készíthetett, mint az EKE híres profi fotográfusa, Dr. Ruzitska Béla, aki tagja volt a fenti turistautakat átvevő bizottságnak és már azelőtt is több alkalommal készített fényképsorozatokat Czárán Gyula kirándulásain és turistaútjain. Később, a század elején, számtalan csodálatos felvételt készített még a Páringban, a Fogarasi-havasokban, a Retyezátban. A tíz kép értékét nemcsak alkotójuk művészi esztétikája és kompozíciós tökéletessége adja, hanem az is, hogy az úri társaságon kívül a fotókon megjelennek azok a helybéli román túravezetők is, kiket Czárán a környező falvak egyszerű népének ügyesebb fiai közül válogatott ki és tanított be a hegyi vezetés rejtelmeibe.

A "Czárán-" botok hazatérte után eme újabb szerzeményünk és felfedezésünk eddig még soha nem tapaszalt lázba hozta kalandra vágyó tagságunkat. Az 1904-ben készült "Ruzitska" képek vizuális információival és Mátyás Vilmos kalauzának víz- és helyrajzi térképével tarsolyunkban elindultunk újra felfedezni és diapozitívokban megörökíteni elődeink elfelejtett útjainak párás leheleteit.

A Nagyvárad-Déva műutat elhagyva, mintha csak az időben haladtunk volna vissza. Ebben a régióban az elszigetelt települések magányánál már csak az országút kátyúi lehetnek nagyobbak. Törökvilágból örökölt tornyával Lehecseny, és Vaskoh-szelistye híres, század eleji fazekasságának kemencéi már beleroggyantak az út porába. A Biharmező-i bányászatnak csak írott emlékei maradtak. Történt ugyanis, hogy: "A Körös több völgyeket futván be, a hegyek fenekein öregbedik, magával aranyfövenyt visz és minél tovább foly, annál gazdagabb. Midőn már Pojána faluig folyt, oly gazdag arannyal, hogy a legegyügyűbbeket is arany fövényének kikeresésére csalogatja s tudgyák is annak módját." (Vályi András, 1796). A Biharmezői aranymosás az aranycsibéit terelgető anyjukkal együtt szállt el más vidékekre s mára talán még a legenda is feledésbe merült. K. Nagy Sándor 1884-ben tudni véli: "Bezzeg nem így volt ez előtt 80 évvel, midőn ezekben a völgyekben aranybányák és aranymosó helyek állottak, melyeknek czölöp maradványai még most is láthatók a Körös-patak partján, sőt egy élő maradványa is van ennek a boldog időnek: egy 85 éves pojánai polgár, a ki gyermekkorában látta itt az aranymosást." Ő még hallotta az akkori öregek suttogó meséit az aranyos világ vesztéséről: A kapzsi bányafőnök a vallásos munkásokat, azok akarata ellenére, Húsvét vasárnapján is dolgoztatni akarta. Az erőszaknak és fenyítésnek engedőket a tárnák előtt szokatlan látvány fogadta: a bejáratnál földig érő haját fésülő nő állta el aranycsirkéivel az utat. A megszeppent bányászok visszahúzódtak a kísérteties látvány hatására, de uruk szitkokat szórt fejükre s ünnepükre. Erre, menydörgés szerű moraj kíséretében megnyílt a föld, kékes-sárga láng csapott fel s az asszony nyolc aranycsirkéjével együtt elszállt Verespatak felé. A kilencedik, sánta aranycsirke felszaladt a Bihar oldalára a "Sub Kosztelu-Biheri" völgybe és ott bebújt a föld mélyébe. Azóta nem találtak aranyat a pojánaiak, de annál többet a verespatakiak. A sánta csirke nyomában még feltártak egy aranybányát, mely hamar kimerült. Az elhagyott járat száján a Fekete Kőrös-patak vize tör a felszínre.

Biharmező széles völgyét elhagyva a szekérút egyre közelebb simul az aranyos patak gyötrődő habjaihoz, mígnem egyszer csak el nem akad Kőrösköz mező bányájának várkapu szerű bejáratánál. A Rézbányáról furakodó és Avram Jancura átbújó kisvasút töltése előtt, a Szélső-, Bihar- és Holló-patakok összeömlése látja el friss vizel a képzeletbeli várárkot.

Már első jelenésünk alkalmával megtudtuk az éppen ügyeletes, mindenkori bányaőrtől, hogy mi, szabad országunk fiai, oda mehetünk, ahová akarunk, de ne fényképezzük az őrzés tárgyát, mert ez a szelíd lelkületű emberünk állásába kerülhet. Miután egyértelműen kifejtettük, hogy nem holmi ellenőrzés miatt tesszük tiszteletünket, hanem hóbortos kedvtelésünknek áldozunk, régi ismerősökhöz hasonlóan köszöntünk el és indultunk utunkra.

Az idei nyár folyamán, többszöri kiszállásainkon, felszedegettük a vad vizek eséseinek gyöngyeit és bejártuk daliás idők czáráni útjait.

A "Ruzitska" képanyagot egy olyan diapozitív sorozattal egészítettünk ki, mely nemcsak a Bihar- hanem a Szélső-patak vízesései között (Piculák, Két fél-esés, Popgrác-Szervác-Bonifác, Olvasó) a monumentális sziklatörésen lehulló Szentháromság ágait is. Ezen a helyen buknak alá a Fontinyel, a Hotarorán és a Cîrligoi vizei a mély szakadékba. A bal oldali ág 50-60 méter, míg a jobb oldali 40 méter magasról zuhan a mederbe. Középen a Hotorán esése kb. 80 méter s ezzel a Nagy Phaeton-t maga mögé utasítva tartja a Bihar-hegységben a magassági csúcsot. Megtaláltuk azt a helyet is, ahonnan "a velük ép szemben kirúgó sziklaerkélyről egy hatalmas egésszé össze olvadva, egyetlen nagyszerű vízijátékot, egy képet alkotva látható egyszerre mind a három, Plitviczát juttatva önkénytelenül a néző eszébe" és azt az embert, kire minden év január 5-én, halála évfordulóján, talán saját gondolataival lehetne a legszebben emlékezni:

"... nem szabad az embernek kultúrájában és ennek haladásában elbizakodva - magát a természettől végkép elszakítani, s nem szabad azzal minden összeköttetést felbontania: hanem ellenkezőleg, testi-lelki parancsoló szükség az Édesanyánkkal az érintkezést mindég fenntartanunk. És mi volna eme jobb és könnyebb mód, mint a természet szépségeit feltárni, megismertetni, azokkal foglalkozni, behatásuknak kedélyünket átengedni, s e benyomásokat gondolat és érzésvilágunk bővítésére és kimélyítésére felhasználni? "

Nagyvárad, 1998. 12. 26.

Egri Ferenc



Természetbarát Híradó 86. szám, 1999 május
Természetbarát Híradó 65. szám, 1997. augusztus (Czárán Gyula különszám)
Úton: rövid túraleírások, élménybeszámolók
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja