Németh Imre:

RÁBAI ÖRÖMÖK

Családunkban 7 "beülő"-re való hajópark van, ám legtöbbet a két egyszemélyes csehszlovák "Borrum" kajakokat használjuk. Ugyanis ideálisak rövid vízi kirándulásokra: 4 légrekeszesek, erősek, néhány óráig még kényelmesek is, és könnyedén szállíthatóak egy 36 literes hátizsákban. Hajóztunk velük már a Délegyházi- és Szajki tavakon, az Adrián, a Répcén és a Rábán. Most egy ilyen útról mesélek.

A Rábára nincs kifejezőbb szó mint, hogy vadregényes. A sok szabályozás ellenére még él a víz. Partjait sok helyen ártéri őserdő kíséri, legelőkkel, ligetes táborhelyekkel váltakozva. No és a híres kanyarok!

Ezekről meséltem Csaba fiamnak Sárvár felé, ahol vízre szálltunk. Ő most végezte el a bronzjelvényes túravezetői tanfolyamot. Jutalomnak szántam a közös evezést. Jó közepes vízállásnál indultunk a híd elől, a szabadstrandról. Bár az állatifehérje feldolgozó gyár ma nem dolgozott, éktelen bűze - mialatt elhúztunk mellette - elárulta, hogy a helybeliek, miért hívják döggyárnak. Miközben tüdőnket újra töltöttük friss vízillatú levegővel, majd lenyeltünk pár böglyöt. Kár hogy nem tettük, mert egyre többen lettek, és végigkísérték utunkat. Szerencsére a Rába e parázsló csípésű vérszopókat könnyen tudta feledtetni. Elég volt egy hirtelen kanyar, egy fauszadék-torlasz, egy kavicsos fenekű fortyogós szakasz, egy vadászó szürkegém vagy egy partifecske kolónia látványa.

A júliusi forróságban hűsítő enyhet nyújtottak a vízfölé behajló, kíváncsiskodó fák, így elég sajátságos "árnyékkövető" útvonalat jártunk be. Az igazi enyhülést természetesen a kavi-csos partoknál történt pancsolások jelentették. Ez a praktika egyszerre kezelte nap égette, rovar csípte bőrünket és bágyadó lelkivilágunkat. A bágyadásban én jártam az élen, mert figyelmes expedíciószervezőként otthon hagytam az összeszerelhető evező néhány darabját, így fél lapáttal, tehát kenusként eveztem végig kis kajakomban a 24 kilométert. Sikerült ez egyszer már a Melegvízen is, de itt néha jobban izgultam, mert jóval gyengébben tudtam erőt kifejteni, meghúzni a hajót a manővereknél.

A nicki gát visszaduzzasztó hatása az ostffyasszonyfai hídtól vált érezhetővé. Lelassult a víz sodra, eltüntek a kavicspadok és meg-meg jelentek a nádszálak. Ez már nem az a híres Rába, de még mindig vadregényes. Békés, buja táj gátak közé szorított folyóval és gazdag ártéri-vízparti vegetációval.

Egyéni evezési technikám miatt majd négy órás lett az út, de nem bántuk. Fiam élvezte, érezte a vizet, én meg büszkén figyeltem. Megosztottuk egymással e nagyszerű élményt, és jóízű beszélgetéssel pótoltuk a hétköznapok sodra miatt elmaradtakat.

Rá néhány napra az újságból értesültünk, hogy a rendőrségnek kellett megkeresnie, kimentenie egy szétszóródott túracsapat segítségre szoruló tagjait a folyóból. Bár én is borultam már a Rábán, a friss emlék nyomán ezt alig akartam elhinni. Igaz, hogy is kezdtem:
Még él a víz. Mi is éljünk, de fegyelmezetten, felkészülten e lehetőséggel a vadregényes vízen!


Termeszetbarát Híradó 91. szám, 1999. október
Úton: rövid túraleírások, élménybeszámolók
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja