SZÁSZ-SVÁJC
1998

(szöveg és rajz: Koncsek János )

Augusztus 14.

Vonatunk zakatolás, zötykölődés és késés nélkül puhán ringatva elröpített minket Lipcsébe. A Hatalmas, többszintes állomásépület alsó szintjén egy büfében megebédeltünk.

- Nem visszük el a Matyinak? (a szomszéd kutyája) - kérdezem a feleségemtől, fejemmel a szomszéd pult felé biccentve, ahol egy jókora csont fekszik a gazdátlan tányéron - képzeld el, a vámos hogy meglepődne, ha megtalálná a hátizsákunkban! Csábító a gondolat, de a csont végül is a hazai földjén maradt.

Az állomáson óriási a nyüzsgés, lótó-futó, siető emberek közt egy kis csoport szigetet alkotva bámul egy jókora felületre kivetített, valamilyen sportversenyt; mi pedig egy kis "túrával" elérjük a vége-hossza nincs állomáson a Schmilka felé induló emeletes vonatot és kora délután megérkezünk Königsteinbe. Az Elba jobb partján ballagtunk a takaros kis házikók előtt az általunk már ismert "Jugendherberge" felé, amely már két éve is inkább szálloda, mint turistaház volt. A part rendezettnek tűnik, bár itt-ott felüti a fejét a pázsit közt ritkásan növő csalán.

A háromszintes épület oldaláról eltűnt a turisták nemzetközi jelvénye az egymással parolázó két kézből kiemelkedő havasi rózsákkal. Bélyegzőt kapunk, de szállást nem és a sátort sem engedik felütni a kertben. Viszont ajánlanak egy közeli címet, hogy ott próbálkozzunk, hátha szerencsénk lesz. A helyszínen egy egyemeletes épületet találunk, jelképes kerítéssel, gondozott kerttel és néhány külön épülettel a vendégek részére. Kicsit tartózkodóan fogadnak minket, de végül is bebocsáttatást nyerünk fejenként és éjszakánként 20 DM-ért. Pár lépcsőn jutunk föl egy fedett, színes égőkkel ellátott verandára, majd innen az előtérbe, amely egyben a konyha is, hideg-meleg vízzel, hűtőgéppel, propán-bután gázrezsóval és edényekkel felszerelve. Jobbra a 3 ágyas hálószoba nyílik, balra a fotelt, heverőt és színes tv-t magába foglaló nappali található. Mindez ízléses egyszerűséggel berendezve (később nagy meglepetéssel fedeztem fel, hogy házunknak kereke is van.) Mosdó, zuhanyozó és wc az udvaron különálló épületben van, de ez nem különösebben zavart minket. Vacsora után még fiatalnak találtuk az időt a lefekvéshez, ezért egy kis sétára indultunk az Elba partján. A kertekben számtalan törpe- és állatszobrocskák közt tarka virágok színpompája közül is kitűnnek a lángoló, bíborszínű szirmok, amelyek a népmesék tündérvilágát elevenítik meg.

Az Elba túloldalán égbeszökő meredek szirtek tetején áll büszkén a mára turista látványossággá szelídült Königstein egykor bevehetetlen vára. A legrégibb oklevél 1241-ből származik, amely említést tesz a "Stein des Königs", latinul "Zapis Regis" - azaz magyarul a "Királyköve" - elnevezésű hegyről. Háborús időkben a szász fejedelmi család menedékhelye volt és itt rejtették el a kincseiket is. 1848-ban egy 18 éves kéményseprő (Sebastian Abratzky) egyedül megmászta az égbetörő sziklák tetején álló várfalat; teljesítményét a várparancsnok 12 napi elzárással díjazta. Az 1870-71 évi német-francia háború során francia tiszteket, az I. világháborúban főként orosz tiszteket, míg a II. világháború alatt 98 francia tábornokot tartottak fogva a várban. A foglyok közül egyedül Giraud tábornoknak sikerült rejtélyes körülmények között megszöknie. 1955-ben a nagyközönség számára is látogathatóvá vált az erődítmény.

A partmenti cukrászda kerthelyiségében majd minden asztal foglalt. A lágy szellő édes illatokat és halk neszeket sodor magával. Nincs benzingőz, nincs az ember orrát, szemét csípő szag és nincs bömbölő rádió, magnetofon. A leszálló alkonnyal együtt értünk a szállásunkra. Kéthetes kemény olykor göröngyös földön való fekvés után végre igazi ágyban aludni, gyönyörökkel ért fel ez mennyei ágy!

Augusztus 17.

Korán keltünk és a hátsó kapun át csendesen távoztunk. Elhaladtunk egy romos, egykori vendéglő mellett, majd a harmattól tocsogó fűben egy, még mély álmát alvó parti kemping mellett osontunk tova. Mintegy hat km megtétele után Zottersteig Hütte előtti padok egyikére telepedtünk le reggelizni. Pazar kilátásunk volt a kanyargó Elba fölé tornyosuló, fenyőkkel tarkított sziklafal első képviselőire és az alatta csendesen hömpölygő lágy fuvallat által borzolt felületű Elba hullámaira.

Mire elértük Stadt Wehlen első házait, megszaporodtak a sétáló vagy a dolguk után siető emberek.

- Megint egy panzió! - mutat az oldalbordám egy épületre - és ez is, sőt amaz is! Stadt Wehlen felkapott üdülőhely. Az egyik kerítésen elhelyezett táblán egy, a fogait mutogató farkaskutya képe mellett az alábbi szöveg riogatta a hívatlan vendégeket: "Én 5 másodperc alatt futom le a 100 métert, s te?"

A városközpont már nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlít, nyaralók, kirándulók, turisták áradnak minden felől, képeslapokra és emléktárgyakra vadászva, népvándorlásra emlékeztető káoszt teremtve az egyébként is szűk utcácskákon. (Nejem már egy trafikra való képeslapot zsákmányolt, én pedig egy pihenőpad alig arasznyi modelljét, amin 3 aprócska üvegkorsó "üldögélt").

Egy padra telepedve szemléltük a jövés-menést s közben az olimposzi istenek nektárjával vetekedő finomságú gyümölcsjoghurtot falatoztunk. Örömünk nem volt zavartalan, mert megjelent néhány darázs is, "akik" részesedni szerettek volna a lakománkból.

A városkából kiérve a vadregényes Wehlener Grund hűvös völgyében találtuk magunkat. A mohákkal borított, néhol páfrányokkal takart kőtömbök közt vékonyan csörgedező patak vize szinte nesz nélkül, ráérősen folydogált az Elba felé. A hangulatos völgy hamarosan szurdokká szűkült, irdatlan nagy 30-40 méteres sziklák tornyosultak fölénk, megannyi hasadékában az elpusztíthatatlan élet számtalan formája telepedett meg. Olykor-olykor szinte a csodával volt határos ahogy egy-egy növekvő fenyő milyen jelentéktelen kis repedésben vetette meg a "lábát", illetve a gyökerét. Robosztus kőszörnyeteg több méter szélességben terpeszkedik ki, a fölénk magasodó "mennyezete" majdnem szabályosan sima, vízszintes. Egyéni kirándulókkal, kisebb-nagyobb csoportokkal találkozunk és nyoma sincs a hangoskodásnak, lármának: a természet eme lenyűgöző szentélyében néma áhítattal illik adózni e páratlan látványnak, melyet hűen leírni dadog a kéz és tehetségtelen a legnagyobb elme is.

Dél. Steinerner Tisch-nél szerény étterem és cukrászda, hasonlóan szerény forgalom. Egy erdei padon ebédelünk. A "Talpalávalót" a darazsak folyton növekvő zenekara húzza - mi pedig a rövidebbet - úgy, hogy sietősre fogjuk a sziesztánkat és folytatjuk az utunkat Bastei felé. 1826-ban a szász állam megvásárolta a területet, fogadót létesített, és kialakította a kilátóhelyet.

Pardertelle-völgy fölött fahidat építettek, amit 1850-ben kőhíddal váltottak fel. (Bastei-Brücke). A híd 76 és fél méter hosszúságban íveli át a mélységet, építéséhez közel 2000 tonna követ használtak fel. A közelben van Neuraten szikla-várának maradványa. A vár a XII. században épült és fontos szerepe volt a 30 éves; majd pedig az északi háborúban.

A 305 méteres platón hotel és kilátó magasodik az Elba fölé és lenyűgöző panoráma tárul ámuló szemeink elé. Nem először látom, de a látvány nagyszerűsége még most is rabul ejt. Az egyik oldalon a kanyargó, párába vesző Elba, túlfelől tán a 100 métert is meghaladó égbe szökő sziklaoszlopok, tornyok végtelen sora, melyeken csak végignézni is elfárad a szem és beleszédül a tekintet. Ha remegő lábakkal is, de fölkapaszkodtunk az egyik korlátokkal védett, égbenyúló sziklatoronyra, amelyet csak kb. 3 méteres vashíd kötött össze egy másikkal, de a függőlegesen leszakadó fal az alattunk tátongó mélységbe vezet, és ettől zakatolt a szívünk és égnek állt a hajunk, de a látvány bőségesen kárpótolt minket az izgalmakért, és egy kis büszkeséggel vegyes öröm töltött el visszafelé látva a megtorpanókat, akiket a tériszony meghátrálásra késztetett. Sajnos az idő homokszemei megállíthatatlanul peregnek, így hát e fenséges, de zord szépséget magunk mögött hagyva jól kiépített sétaúton leereszkedtünk egy kies völgyben elterülő édeni tavacskához: az Amsel-See-hez. Csend, nyugalom és tisztaság. Néhány csónak siklik a vízen, az ék alakban húzott sodrában meg-megcsillan egy-egy arasznyi hal pikkelye, amint kényelmesen, semmitől és senkitől sem zavartatva úszkálnak a napi betevő után. Pár lépésnyire szabadtéri színpad, melynek természetes díszletét adó sziklaképződmények előtt többnyire Karl May indián tárgyú regényeinek hősei elevenednek meg. Szinte észrevétlenül beérünk Rathenbe. Emléktárgy-árusok végtelen sorfala közt máris a folyóparton vagyunk. Az épp kikötött kompról végeláthatatlanul áradnak az élményekre éhes kirándulók, mire a komp kiürül, a túloldalon az átjutni szándékozók serege ellepi a partot. Egy padra telepedve figyeljük ezt a soknyelvű, színes forgatagot: vannak; akik a közeli étterem vagy presszó felé veszik az irányt, hogy letelepedve tétlen szemlélői legyenek e kavalkádnak; míg a mongúz természetűek fürge evetként: tűnnek el a házak közt, számunkra ismeretlen céljaik felé haladva. Egy gőzös áll be a kikötőbe s pillanatok alatt - csak tonnákba mérhető - sokaság tódul róla a partra, egy másik hajó már előttünk szeli a hullámokat Königstein felé, míg a harmadik hajó a nyílt vízen kénytelen vesztegelni, mert a kikötő éppen foglalt. Néhány evezős csónak sodortatja magát az árral Drezda felé, pillanatnyi zavart keltve az éhes récék soraiban.

Indulunk, átkelünk egy hídon és hamarosan egy épülő hotel mellett megyünk el, amit alighanem a mieink építhetnek, mert ma is szinte olyan állapotban van, mint két évvel ezelőtt volt. Hamarosan erdőt érünk és enyhe kapaszkodón haladunk fölfelé. Néhány vargányát találok, de a pillanatnyi örömöt üröm követi: a kézbevett gomba a törés mentén zöldül-kékül, így hát elkedvetlenedve elhajítottam. Zotter-steig parányi temető mellett vezet el és innen már közvetlenül előttünk magasodik a Zilienstein 400 métert alig meghaladó tömege.

Zilienstein nevét a XV. században kapta, ekkor még vár állott: rajta. 1708-ban Erős Ágost lépcsőfeljáratot építtetett a hegy déli, meredek lejtőjére, majd fényes ünnepségek közt felvonult a hegytetőre. Az eseményre egy obeliszk emlékeztet. Zilienstein lábánál tette le a fegyvert a 17 ezres szász hadsereg 1756-ban II. Frigyes porosz király előtt. Zilienstein megmászása nem tűnik nehéznek, de csak addig, amíg neki nem rugaszkodunk meredek kaptatójának és a megszámolhatatlanul sok vaslépcső fokának.

- Micsoda csodálatos kilátás! - mondom, s közben alattomban megállok, mintha a tájat nézném, pedig csak levegőhöz szeretnék jutni. Mögöttem a nejem egy szót sem szól - ez nála ritka jelenség - csak szuszog. De azt igen lelkesen, mert majd elfúj.

Végre fölértünk. Gyanúsan nagy csönd fogad: a büfé zárva. Két éve teljes pakkal, szállás reményében másztuk meg a Liliensteint, habár szállást nem kaptunk, azért jót ettünk-ittunk. Most viszont. A látvány páratlan, de a szomjat nem oltja...

Később rájövök, hogy a térképem elavult, mert a Halbestadt felé vezető jelzést sziklaomlás veszélye miatt megszüntették. Mivel azonban óriási kerülőt kellett volna tennünk - vállalva némi rizikót - mi mégis arra mentünk. Így is jóval 6 óra után értünk csak haza, ahol már időközben érkezett vendégek réven szomszédokat kaptunk.

Noha egyetlen porcikánk sem kívánta - 25 km-es túrával a lábunkban, de presztízs okából vacsora után még elmentünk sétálni; hadd lássák, hogy milyen fáradhatatlanok ezek a magyarok...

Augusztus 18. kedd

Még alig pitymallott, amikor már Prossem felé szaporáztuk a lépéseinket. Ezertorkú madárkórus koncertjébe szúnyog-döngicsélésnek hatott a folyó túlpartján elterülő fenyvesek fölött röpködő helikopter hangja, amelyről időnként felhőszerűen szétterülő és aláhulló permetlé zúdult a fákra. Az apró település szélén elhelyezett szelektív hulladék-gyűjtőknél, egy öreg néne aprólékos gonddal különválogatva helyezi el a kidobásra ítélt papírt, műanyagot, fémet... Egy nyitófélben lévő büfénél váratlan örömmel fedeztük fel, hogy ropogósra sült grill-csirkék kelletik magukat az erre járó éhes vándoroknak. Pompás reggeli volt!!!

Bad Schandaut országúton közelítettük meg, a járda néhány száz méterenként. fogyott el az egyik oldalon és került át a túlsó oldalra. Amikor már vagy hatodszor kellett a forgalmas úttesten átkelnünk a másik oldalra, egy kissé kezdtem nyűgös lenni... Schandau a XV. sz.-ban szerepelt első ízben okiratokban, ma kb. 5000 lakosú kisváros. Polgárai elsősorban vendéglátással és az ezzel összefüggő szolgáltatással foglalkoznak. Temploma XVIII. sz.-i, vastartalmú gyógyvízét szanatóriumokban hasznosítják. Jellegtelen házak közt értünk be a városba, a feleségem rögtön becserkészett néhány képeslapot és lelkesen mutatta a "zsákmányát".

A szanatóriumok előtt rendezett, virágos sétány kígyózik ki a városból, szélén halkan csobogó patak, melynek vize a fenekén burjánzó moszatokat állandóan lebegteti. Apró végállomás. Pénztár nincs, jegyet a "vonaton" - ami tulajdonképpen csak villamos - adja a vezető. Kb. 1/2 órás utazás után érkezünk a Wasserfall-i végállomásra. Az itt lévő étterem nevezetessége a fordított számozású falióra, melynek mutatói is fordított irányba járnak körbe. A 12-es és a 6-os helyén van ugyan, de a 3-as és a 9-es helyet cserélt egymással és a többi szám is ennek megfelelően helyezkedik el: 1/2 11-kor "a normális órán" 1/2 2-nek megfelelő állásban van! A vendéglő melletti sziklafalon mintegy 4-5 m magasságból szinte szégyenlős érdektelenséggel csurog le a vízesés. Már-már csalódottan hagyjuk ott, amikor hirtelen minden átmenet nélkül fehéren tajtékzó vad Niagaraként- az előbbi vízmennyiségét megtízszerezve - harsogva zúdult alá és mennydörgésszerű robaja elfojtotta az ámuldozó kirándulók elragadtatott kiáltásait. E jelenség csak pár percig tartott és magyarázatával alighanem adós maradok. E természeti tünemény hatása alól nehezen szabadulva Kuhstahl felé vettük az utunkat. Enyhe emelkedő után értünk a jókora sziklaboltozat alá, ami után a már "megszokott" kilátás tárult elénk: lágy hullámú dombhátakat borító, végtelen fenyvesek közül szigetként kimagasló sziklatornyok szürkés színei bontják meg a fenyők zöldjét. Pár lépés után szűk hasadék nyílik a sziklafalban és benne korlát nélküli lépcsőfokok vezetnek fel; kissé izgalmas dolog, mert hol a fejemet, hol a hátizsákot kell féltenem, de végül is baj nélkül felérünk.

A látvány magáért beszél, ám ennek leírását avatottabb tollú mesterre hagyom...

Nemsokára leérünk az: alant meghúzódó turistacentrumhoz, itt azonnal körvadászatot rendezünk: Vica újfent képeslapokra, én meg darazsakra, melyek elképesztő mennyiségben röpködnek mindenfelé. Szomszéd asztalnál jót mulatnak a hadakozásomon s bár az általam agyonütött darazsak száma már túl van a tucaton és egy narancsleves pohárban is legalább ennyi úszkál, számuk inkább nő, mintsem fogyna.

Indulás után figyelmetlenségemből adódóan elkevertünk és egy kis kerülővel értünk vissza Vasserfallhoz. Itt ráakadtunk egy hangulatos kis ösvényre, Flosser-steigre, amely a völgynek nevet adó Kirnitz-patak bal oldalát igen zeg-zugosan követi. Helyenként a sziklafalba vert láncok segítették a kapaszkodást, vagy éppen a leereszkedést. A simakérgű bükkfák közt kanyarogva, utolértünk egy csípőficamos (!) nagymamát, aki az unokával igencsak szaporázta a lépést. Apró virágokkal pettyezett, puha, zöld mohával borított, kidőlt fatörzsre telepedtünk le pihenni és közben megcsodáltuk a vízparton burjánzó lapulevelek méreteit s hallgattuk a lábunk előtt folydogáló tisztavizű patak idegnyugtató csobogását...

Ostrauer Mühlenél népes kemping található. Jómagam többször táboroztam itt, ám a valamikori sátorváros helyett most lakókocsikkal zsúfolt a tábor és csak imitt-amott látható elvétve 1-1 sátor.

Előbb-utóbb minden hangulatos sétaút véget ér és mi ott találtuk magunkat ismét Bad Schandau forgatagában, még sok-sok kilométerre szálláshelyünktől...

...a vacsora utáni séta csak a szállásunktól be nem látható kanyart követő első padig tartott, ott vártuk meg amíg a leszálló alkony nyomán kigyulladó lámpák fényei megduplázták magukat az Elba víztükrében és - az edzett turisták látszatát megőrizve - hazamehettünk aludni.

Augusztus l9. szerda

A lombokon átszűrődő napsugarak még alig rajzolták ki az első fénykarikákat, amikor mi már újra úton voltunk. A tegnap Prossennél fölfedezett és a térképemen nem szereplő turistautat követve akartunk Porsdorfba eljutni, de a jelzés hamarosan elveszett, ám a hamarosan felbukkanó háztetők kizárták az eltévedés lehetőségét. Munkagépek által csatatérré vált mellékutcák, árkok közt bukdácsolva értünk ki a főútra, melynek közelében egy buszmegálló fedele alá húzódva ültünk le reggelizni, mert hát az ég kéksége barátságtalan felhők szürkeségébe veszett, és hébe-hóba egy-egy cseppecske hullt alá, miközben fogvacogtató nótát fütyörészett fülünkbe a rakoncátlan szél. A falu két malma közül a Porsdorf Mühle volt a jelentősebb, itt a lazacfogás miatt egykor gátat emeltek a Zachsbachon, de a század elejei rablógazdálkodás miatt ezek az értékes halak mára teljesen kipusztultak.

Mivel hűtlenné vált jelzésünk a faluban sem került elő, ezért Neuporschdorf felé vezető országúton indultunk el /ahol alkalmam volt "meleg" szeretettel gondolni arra az autós hazánkfiára - vagy lányára - aki a kiürült magyar feliratos kolás palackját disznómód kihajította a kocsijából. Jobbra lekanyarodva a szántó szélén hangulatos sziklacsoportokra bukkantunk Bocksstein (Bakkő). Térképem nem jelzi, véletlenül találtunk rá, de a névmagyarázattal az információs tábla kopottsága miatt adós maradok.

A lebukó nap lassan eltűnik Königstein vára mögött, s ezáltal a vár felénk néző oldala is és mi is árnyékba kerültünk. Végre megérkeztünk a szállásunkra. Mivel holnap már utazunk haza, ezért ma ünnepi leves a menü: maradék szalámi- és kolbászvég, utolsó csipetnyi, fokhagymakrém, madárlátta cipócsücsök, hátizsák aljából előkerülő száraztészta és zöldség, mind-mind belekerült a lábasba. Az eredmény nehezen volt levesnek tekinthető, de mert fölöslegesen semmit sem akartunk hazacipelni: mind megettük!

A felséges vacsora és a lábainkban fölhalmozódott fáradtság hatására úgy döntöttünk, hogy ma még a látszat kedvéért sem megyünk sétálni...

Augusztus 20. csütörtök

Már korán reggel talpon voltunk s csomagolás ürügyén pillanatok alatt óriási káoszt teremtettünk magunk körül. Kész rejtély, hogy ennek ellenére kb. 1/2 óra alatt készen voltunk, és egy pár zoknim kivételével ami a kötélen száradt - semmit sem felejtettünk eltenni. Házigazdánkkal történt előzetes megbeszélés alapján, miután bezártuk magunk mögött az ajtót és a kaput, a kulcscsomót bedobtuk a levélszekrényébe, majd pedig élményekben gazdagodva, de márkában fogyatkozva elindultunk a komp felé.

Miután Schmilka és Drezda közt átlag 1/2 óránként közlekedik egy szerelvény, kisvártatva már robogott is velünk a vonat Drezda felé, ahová rövidesen meg is érkeztünk. A várost először 1206-ban említi egy oklevél, fénykorát Erős Ágost és fia, II. Frigyes Ágost uralkodása alatt érte el. Később III. Frigyes Ágost pazarlásait, illetve a napóleoni háborút a város erősen megsínylette, csakúgy, mint az 1945. február 13-i angol-amerikai bombázók támadását, amelynek 35000 ember esett áldozatul.

A főpályaudvaron először is betettük a "púpjainkat" az automata csomagmegőrzőbe, majd megbámultuk a pénztárcsarnokban kiállított üveglappal fedett terepasztalt, ahol l DM ellenében bárki állomásfőnök lehetett néhány percig.

Az állomásépületből kilépve az első, ami azomal szembeötlik, a Prager Strassen, a szökőkutak sora, melyek teljesen egyedi hangulatot teremtenek. Az árusok már halmozták fel és közszemléré tették portékájukat, ami igen széles választékot jelentett, mert amit itt nem lehet megkapni az nincs is, csak hát az árak...

A városnézést a rendszerváltásnak köszönhetően eltévedéssel folytattuk, ugyanis eltűnt a régi térképemen szereplő Leningrádi és a Richard Sorge, valamint még néhány más utca, mert a "keresztségben" új nevet kaptak. Némi viszontagság után értük el a Népparkot, amit leginkább a mi budapesti Városligetünkhöz tudnék hasonlítani: ami hiányzik belőle széltében, azt megtaláltuk hosszában. 1676-ban Kezdték kialakítani, az idővel Drezda legnagyobb és legszebb parkjává váló területet, amely 1814-től a nagyközönség részere is látogathatóvá vált. A pestinél tán valamivel kisebb állatkert mellett elhaladva, föltűnik a gyermekvasút, ami szembeszökően más, mint a hazai: parányi mozdonya élethű mása az igazinak, csak éppen a kéménye a fejem búbjával van egyszinten s a mozdonyvezető meg olyan alacsonyan ül, mintha sámlin kuporogna! Természetesen a vagonok is méretarányosak a mozdonyhoz. 1950 nyarán gördült ki az első szerelvény a mintegy 5 km hosszú pályára, melyet kb 1/2 óra alatt tesz meg. A park tiszta, gondozott. Közeppontjában levő palota - melyet 1678-ban kezdtek építeni III. János György választófejedelem számára - jól láthatóan építőmesterek vakolókanala és állványai után vágyakozott. Előtte sekély tavacskán vadkacsák riszálták a hátsójukat, vagy éppen tolakodtak a sétálók által bedobált kenyérdarabokért. A fő allén elértük a park szélét, ezzel párhuzamosan továb menve rövidesen megláttuk a fügefalevelet is nélkülöző Herkules-szobrot, amely névadója parkot hosszában végigszelő sétánynak.

Pup-pen-the-ater- silabizálom a térkép apró betüit. - Babaszínház - fordít a feleségem. Próbálom megemészteni, nem sok értelme van, de ha...

- Bábszínház! - tör ki belőlem a felismerés.

Egy zömök épület ad szállást a "művészeknek" maga a nézőtér mintegy harmadnyi körben a szabadban van. A következö látványosság - mozaikkút - illúziórombolóan fogadott rninket : annyi víz sem volt benne, mint egy kiszáradt szaharai kútban!

Kis pihenő után kényelmesen viszszasétaltunk az állatkerti megállóhoz és tettünk egy kört a "liliputi expresszel", majd a szabadtéri színház közelében egy büfénél le-telepedve feléltük maradék ennivalónkat, amit az itt vásárolt sörrel öblítettünk le.

Városnézés ürügyén jármű helyett az apostolok-lován - így volt olcsóbb - indultunk látogatóba régi turista barátunkhoz, Roland Petzoldhoz. Még 1984-ben ismerkedtünk meg az első EB-túra egyikén, amikor a Szászsvejcben túrázó~ csoportunkat együtt vezettük. Az akkor eltöltött szép napokat azóta nem csak levélváltás útján, hanem Rolandék budapesti, illetve a mi németországi túránk alkalmával felelevenítettük.

Virágcsokorral (Bärlberlinek) és kis üveg itókával (Rolandnak) állítunk be. Kölcsönos üdvözlesek után fogadjuk a gratulációjukat, amit a Rennsteig-Weg - feltehetően első magyar teljesítőiként* kapunk. Eszmecserénk ezúttal rövidre szabott, odakinn leszáll az alkony és nekünk indulnunk kell a vasútállomásra. Rolandék elkísérnek minket (sőt, másnap este telefonon érdeklődtek, hogy baj nélkül megérkeztünk-e). Elmondásuk szerint Drezdában sem tanácsos sötetedes után az utcán tartozkodni, így aztán nógatásunkra nem sok időt töltenek vasútállomáson, hamar elbúcsúzunk. Ők hazafelé, mi pedig a vonatunkhoz indulunk, ami 22 órakor maga mögött hagyja a drezdai főpályaudvart.

Augusztus 21. péntek 12.00 óra Székesfehérvár.

Az "asszonypajtás" hosszan integet a Pestre induló vonat ablakából, én pedig hamarosan az ellenkező irányba - Mórra - tartok a másnapi "Vértes 50" teljesítménytúrára, mert így a pesti oda-vissza utat megspórolom.

*Ismereteink szerint már korábban is végigjárták az útvonalat magyarok, pl Benke Magda! (szerk.)



Természetbarát Híradó 85. szám, 1999 április
Természetbarát Híradó 86. szám, 1999 május
Természetbarát Híradó 87. szám, 1999. június
Úton: rövid túraleírások, élménybeszámolók
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja