A ZEMPLÉN MEGHÓDÍTÁSA

Őri Zsuzsanna

Sok levelezés, telefon és izgalmas várakozás után felvirradt az augusztus 3-ai hajnal, amikor nagy hátizsákokkal megrakodva elindultunk a komlói vasútállomás felé. Rövid idő múlva az önálló szervezetté alakult Komlói Hétdomb Természetbarát Egyesület 17 tagja - Király László vezetésével - mindenre elszántan robogott első "támaszpontja" felé, Hollóházára. Innen kerekedtünk fel másnap kora reggel a füzéri vár bevételére és a Nagy-Milic magas csúcsának a meghódítására.

Füzér egykor a történelmi Abaúj vármegye járási székhelye volt. Nevét valószínüleg egy fűzfákkal szegélyezett patakról kapta. Az országos kék túra útvonalán haladtunk a meredek, sok helyen köves ösvényen, míg megérkeztünk az 552 m magasan található, 1235 előtt épült - jelenleg restaurálás alatt lévő - vár falai közé, ahonnan körbetekintve csodálatos élményben lehetett részünk. Ezt fokoztuk, amikor - a nagy meleg és magas páratartalom miatt az igazi turistát is próbára tevő, több kilométeres kapaszkodó után - elértük a 895 m magas Nagy-Milic csúcsát. Úgy éreztük, közelebb vagyunk az éghez, ahogy letekintettünk az alattunk elterülő erdőrengetegre, tisztásokra és piros háztetőkkel integető falvakra.

Túránk végén az 550 m szintkülönbség és a közel 15 km leküzdése után visszaérkeztünk Hollóházára, ahol megnézhettük a híres, 1981-ben alapított porcelánmúzeumot, mely a kezdetektől napjainkig mutatja be a helyi ipartörténetet. A gyár elődje üveghuta volt, amelyet 1777-ben alapítottak. Ebből alakult a kőedény manufaktúra, majd eljutottak a porcelánig. Az új alkalmazás lehetőségét bizonyítja, hogy a gyár művészi munkájába több világhírű művész - így Victor Vasarely és Szász Endre - is bekapcsolódott. Estefelé elsétáltunk az építészetileg még ma is ritkaságszámba menő katolikus templomhoz.

A következő nap reggelén mégsem voltak hozzánk kegyesek az égiek. Szakadó esőben vettük magunkra a betyárbatyut, és szapora léptekkel igyekeztünk a buszmegállóhoz, ahonnan Pálházára utaztunk. Itt szálltunk fel a 110. születésnapját ünneplő Kemence-pataki Állami Erdei Vasút kocsijába. A vonalszakasz nagy részét még gróf Károlyi építtette a Pálházán lévő fűrészmalmától a kőkapui vadászkastélyáig. A grófi család több mint 200 éven keresztül mintaszerű erdő- és vadgazdálkodást folytatott a területen. Ebből kaphattunk ízelítőt az első megállónál berendezett múzeumban, melynek megtekintésére a 15 perces tartózkodás adott lehetőséget. A helyiek által "Bimbó"-nak nevezett - az ország legöregebb - erdei kisvonattal végül is megérkeztünk a rostallói turistaházhoz. Délutánra a nap is kisütött, így a Kemence-patak mentén felfedező útra indulhattunk az alagúttal átfúrt, sziklahegyre épült kastélyával, csónakázó tavával és erdőivel valóban festői látványban részesítő Kőkapuhoz.

Visszatérve szálláshelyünkre, előkészítettük a következő nap vacsorájára szánt rókagombát, amit egyik lelkes "gombagyűjtögető" túratársunk szedett. A pattogó tűz fényénél versekkel és dalokkal "fűszerezett" meghitt estét töltöttünk. Másnap a madárdalos nyári reggel új útra szólított. Nekiindultunk a nem könnyű, de annál csodálatosabb 16 km-es útnak, hogy elérjük következő célpontunkat. A vadvirágok ezer színben pompáztak, a mohás kövek hívón csalogattak a csúcsokra, hogy aztán onnan letekintve páratlan élményben legyen részünk.

Megismerhettük a hegyek védelmében megbújó varázslatos gyöngyszemet: Óhutát. A maga rendezettsége, szépsége és nyugalma teljesen magával ragadott, mintha egy mesebeli virágoskertben járnánk. Áradt belőle az emberi szeretet és gondoskodás. Amikor már úgy éreztük, hogy soha nem érünk oda, feltűnt a regéci vár "viharvert" alakja, s alatta elhaladva érkeztünk meg Mogyoróskára. A környékkel való ismerkedés után isteni gombapörkölttel nyugtáztuk a napot.

Reggel pajkos napsugarak lopóztak be az ablaküvegen át, hogy felébresszenek. Felkerekedtünk, és az országos kéktúra útvonalán haladva jutottunk el Arkára, majd Boldogkőváraljára. Ahogy már több helyen tapasztaltuk, ezen a szakaszon is hiányos volt a jelzés, a túra azonban annál romantikusabb. A bővizű boldogkőváraljai patak csobogása közel 12 km-en át kísért bennünket. Szinte kilométerenként át kellett kelni a túlsó partra, híd hiánya miatt a nagyobb köveken egyensúlyozva, egymást átsegítve. Nagy élvezettel vettük az akadályokat. Az üdezöld mohába burkolódzó, különleges formákat ábrázoló fák és kövek csodavilága igazolta, hogy a természet a legnagyobb művész.

Kíváncsiságunk legyőzte fáradtságunkat, így még aznap délután "bevettük" Boldogkő várát, mely feltételezhetően a tatárdúlás után épült; nevét egy 1282-es oklevél említi először. Az ódon falak között találkozhattunk a múlt emlékeivel és gyönyörködhettünk az ásvány- és kőzetkiállításban. A hegyről leereszkedve betértünk a tájházba, ahol a rendkívül gazdag gyűjteményt még rendkívülibb lelkesedéssel és szakértelemmel mutatta be nekünk a kiállítás gondozója.

Szombaton a környéken tettünk egy könnyebb túrát, majd este szalonnasütésre gyűlt össze társaságunk. Utolsó állomásunk Tokaj volt, ahol természetesen - megkűzdve a sok éhes szúnyoggal, a hőséggel és a magassággal - feljutottunk a Nagykopasz csúcsára, ahonnan láthattuk a Tokaj-Bodrogzug Tájvédelmi Körzet északi részét, a Bodrogzugot morotvatavaival. Visszatérve, a hídról szemtanúi lehettünk a szőke Tisza és a még "szőkébb" Bodrog ölelkezésének. Ottjártunkkor volt a borfesztivál záró napja, így ízelítőt kaphattunk az egyébként is patinás város jellegzetes ünnepi hangulatából, és megkóstoltuk a Hegyalja nedűjét is.

Lehet, hogy a Zemplén meghódítása csak kis részben sikerült, hiszen egy hét erre kevés volt, de Ő minket biztosan meghódított. Hihetetlen sok szépséget, csodálatos élményeket, felejthetetlen emlékeket őrizhetünk.

Terveink szerint a jövő év nyarán ismét kezünkbe vesszük a vándorbotot, hogy általunk még nem ismert vidékeket fedezzünk fel és testben, lélekben, barátságban újra gazdagodjunk.


Mecsek Híradó 61. szám, 1998. szeptember
Mecsek Híradó 63. szám, 1998. november
Úton: rövid túraleírások, élménybeszámolók
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja