Az első Országos Természetjáró Tájékozódási Csapatbajnokság

Horváth T. Csaba - Horváth T. Róbert

(Szubjektív feljegyzések, élménybeszámolók
az első OTTCsB kezdetéről, versenyeiről)


Előzmények

Bakancsos Atom Kupa
Tavaszi Kupa
Tavaszi Tájoló '98
Azimut Kupa
Varsányi Kupa



Előzmények

Nem tudom, hogy mikor és kiben vetődött fel először a természetjáró tájékozódási bajnokság gondolata. Nem tudom, hogy a Gyalogtúra Bizottság Verseny Albizottságában korábban mióta foglalkoztak a bajnokság előkészítésével, beindításával. Aki sokat tud erről, egyszer talán majd megírja. Az tény, hogy a Budapest II. kerületi Természetbarát Szövetség Asztalos Gyuri bácsi szerkesztésében már 1982-ben kiadott egy versenyszabályzat-tervezetet, amely már alkalmat teremtett arra, hogy a tájékozódási túraversenyek rendezői egységes elvek és szabályok szerint rendezzék meg az ilyen versenyeket. A tervezet kiadásának meg is mutatkozott az eredménye: ahogy teltek-múltak az évek, a versenyek egyre inkább hasonlítani kezdtek egymáshoz. (Zárójelben meg kell jegyezni: ennek ellenére még mindig sok a különbség a rendezők elképzelései között és ebből következően jelentősen különböznek egymástól az egyes versenyek is...)

Néhány éve történt, hogy fiam egy őszi verseny alkalmával megkérdezte tőlem, hogy miért nincs a túraversenyzésben országos bajnokság. Nyilvánvaló, hogy nem tudtam pontos választ adni, inkább csak azt próbáltam magyarázni, hogy a bajnokság megszervezése nem olyan egyszerű dolog. Versenyszabályzat kell hozzá és garancia is arra vonatkozóan, hogy a rendezők a versenyszabályzat szerint rendezzék meg a versenyeket. Szükséges még egy aránylag egyszerű, de egyértelmű versenykiírás és egy szerv, amelyik felvállalja a bajnokság rendezésével, értékelésével kapcsolatos nem kevés munkát.

Valószínű, hogy ezek az utóbbiak okozzák a gondot: nehéz összeegyeztetni a sok egymástól eltérő elképzelést és talán arra sincs jelentkező, hogy ki végezze el az értékelést.

Szervezzük meg mi a bajnokságot - mondta erre a fiam. Ne hülyéskedj - válaszoltam neki -, bajnokságot csak a sportág hivatalos szövetsége szervezhet, meg egyébként is, mi nem vagyunk erre felkészülve. Igy aztán abba maradt a téma.

Eltelt egy-két év. A Verseny Albizottság 1995-ben kiadta az első hivatalos versenyszabályzatot, de alapvetően ez sem hozott változást. A rendezők egy része mintha nem tudott volna róla: a versenyek lebonyolításában nem következett be változás és a bajnokság kiírása sem történt meg. Mi azt sem tudtuk, hogy egyáltalán valaki foglalkozik-e a bajnokság beindításának gondolatával vagy sem.

A fiam egyszercsak újból szóbahozta a dolgot: szervezzünk bajnokságot! Először tiltakoztam: mi nem szervezhetünk bajnokságot, legfeljebb csak "nemhivatalos"-t és egyébként is, egy kicsit nagyképű dolog lenne, ha egy kis vidéki szakosztály szervezne ilyesmit. De a dolog csak nem hagyott nyugodni. Sokat tépődtünk, vitatkoztunk, mire sikerült összehozni a nemhivatalos bajnoksághoz egy olyan kiírást, amely megfelelőnek látszott arra, hogy megpróbálkozzunk vele.

Az egyik alapgondolat az volt, hogy mi nem "szervezzük" a bajnokságot, vagyis: nem kérjük, hogy bárki is benevezzen, sőt: nem igénylünk nevezési díjat sem. Mi pusztán csak regisztráljuk az egyes versenyek eredményeit és egy saját magunk által kialakított értékelési módot alkalmazva kialakul a sorrend a csapatok között.

A másik alapgondolat az volt, hogy olyan értékelési módszert dolgozzunk ki, amelyik érdekeltté teszi a klubokat, egyesületeket, iskolákat a versenyeken való nagyobb tömegű részvételre.

A harmadik alapgondolat az volt, hogy a versenyzőket ösztönözzük az önálló versenyzésre, új versenyzők nevelésére.

A nemhivatalos bajnokság meghirdetésével volt egy nem titkolt szándékunk is: az általunk évek óta rendezett Kinizsi Kupára szerettünk volna színvonalasabb mezőnyt odacsábítani, illetve nagyobb részvételt biztosítani.

A nemhivatalos országos bajnoksághoz sikerült megfelelő támogatókat is szerezni: a szabadegyházi önkormányzat kupákat ajánlott fel kérésünkre, a szabadegyházi Hungrana Kft. lehetőséget adott arra, hogy az értékeléssel kapcsolatos adminisztrációt a cég gépein és költségére elvégezzük. Mindketten - és még egyes vállalkozók is - anyagilag is hozzájárultak az élen végzők díjazásához.

Ezek után 1996. januárjában meghirdettük a Nemhivatalos Országos Tájékozódási Túraversenyt, amely a június eleji Országos Egyéni versennyel vette kezdetét és 1997. júniusában a Kinizsi Kupával ért véget.

A nemhivatalos bajnokság egyértelmű sikerrel zárult annak ellenére, hogy kezdetben voltak negatív észrevételek, vélemények is. Ahogy az idő telt, úgy egyre több volt a helyeslő vélemény, illetve a jövőre vonatkozó javaslat.

A nemhivatalos bajnokság beindításának erdményeként könyvelhető el, hogy jó néhány versenyen ugrásszerűen megnövekedett az indulók száma. A Kinizsi Kupán - a bajnokság záróversenyén - rekordnevezés született: több, mint kétszer annyi volt a résztvevők száma, mint a korábbi években. Szinte mindenki megjelent, aki a bajnokság értékelése szerint a legjobbak közé tartozott, így elmondható, hogy a Kinizsi Kupa a résztvevők felkészültségét tekintve minden bizonnyal a legszínvonalasabb verseny volt 1997-ben.

A nemhivatalos bajnokság legnagyobb pozitívuma az volt, hogy bebizonyította: lehet ebben a sportágban is bajnokságot szervezni és ezáltal felgyorsította a hivatalos bajnokság évek óta tartó előkészületeit.

Az őszi szezon végén meghívtak a Baronek Jenő vezetésével éppen átalakuló Verseny Albizottságba és megbízást kaptam az 1998. évi bajnokság kiírása tervezetének elkészítésére.

A bajnokság kiírásának véglegesítésével párhuzamosan az Albizottság átdolgozta az 1995-ös versenyszabályzatot és kialakította a bajnoki versenyek azonos értékrendű lebonyolításának érdekében a versenybírók minősítésének rendjét.

A bajnokság sok vita után megszületett kiírása sok kompromisszumot tartalmaz és nyilván vannak hiányosságai is. A lényeg azonban az, hogy van és ennek nyomán be tudott indulni a bajnokság.


Bakancsos Atom Kupa 1998

Paks, 1998. március 15.

Gyönyörűszép reggelre ébredtünk. Kissé hűvös volt ugyan, de sütött a nap, tiszta volt az idő. A tegnapi eső, szél és nagy hideg után ez maga volt a csoda.

Hát elérkezett végre, amire sok éve vártunk... Kezdődik az első - a hivatalos - Országos Természetjáró Tájékozódási Csapatbajnokság. Talán megbocsátható, hogy ez az esemény elhomályosítja számunkra még a nemzeti ünnep fényét is.

Ülünk a mikrobuszban és az suhan velünk Paks felé, a Csapatbajnokság első versenyére, a Bakancsos Atom Kupára. Valahogy csendesebbek vagyunk, mint máskor, inkább csak a rádió szól, alig beszélgetünk.

A száguldásunk csak Dunaföldvárnál lassul le, ahol a forradalom és szabadságharc 150 éves évfordulója napján vásárt tartanak - ők így ünnepelnek - és a nagy tumultus akadályozza a forgalmat.

Fél kilencre jár, amikor Pakson befordultunk a 6-os útról az autóbusz pályaudvar felé. Kerestük és alig találtuk meg a versenykiírásban jelzett szalagozást, ami a rajthelyre mutatta az utat (Szerencsésebb lett volna színes szalagokat használni: a fehér szin alig észrevehető a térvilágítási oszlopokon. El is hagytuk valahol a jelzést, vissza kellett fordulni, hogy rátaláljunk a helyes útra, ami a sportpályára vezet.)

Szépen karbantartott sporttelep a paksi, ideális hely egy ilyen verseny rajtjához.

A bejelentkezés aránylag gyorsan ment. A versenyzőkarton kitöltése után azonnal megkaptuk a rajtidőnket és a nagyméretű kitűzőt. Alig volt időnk üdvözölni a már ott lévőket és az érkezőket, a fehérvári és a zichyújfalui "földijeinket" és a régi ismerősöket: a bauxitkutatósokat, a gyöngyösieket, a bajaiakat, a MOL BSE képviselőit és a többieket.

Aztán elindultunk... Kissé meglepett bennünket, hogy a pálya hossza 13 500 m, a hivatalos versenyszabályzat ugyanis csak 12 km-t engedélyez, de a sík terep - a szintemelkedés hiánya -, a hűvös idő megbocsáthatóvá teszi ezt az eltérést.

Az első pontok gyorsan jöttek egymás után. Frissek voltunk, nem esett nehezünkre az időt tartani.

A negyedik ellenőrző pont zavart meg egy kissé bennünket: az iránymenet után a bójasor legszélső pontjára érkeztünk meg. Eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy ez legyen az igazi pont, éppen ezért - rövid tanakodás után, mert az egészet újra kimérni nem volt időnk - "levettük". Úgy gondoltuk, hogy talán éppen ez a trükk.... (Nem volt az: nyilván többet mentünk a kelleténél az irányváltást megelőző szakaszon, ezért érkeztünk rossz helyre; balra a helyes bójától!)

Az 5-ös kötelező útvonal nem jelentett gondot, a 6-os pont időmérő volt, nem kellett tehát bóját keresgélni. A 7. pont egyértelmű volt, a második kötelező útvonal viszont - mint utóbb kiderült- többeknek jelentősen megnövelte pontszámát... Pedig nem volt szükségszerű: eldönthető volt, hogy melyik bója "helyes", melyik volt rossz helyen. A pályakitűző élt a cseles indítás lehetőségével: aki nem figyelt eléggé vagy netán nem helyesen értelmezte a vonatkozó szabályokat, könnyen "levette" a kezdő rossz bóját. A kötelező útvonal végefelé, a kútnál kimérhető volt - akár két helyről is -, hogy melyik a kihagyandó bója a három közül, csak plusz idő és plusz energia kérdése volt az egész. Felmerülhet a kérdés: Kinek van erre plusz energiája? A válasz: Aki komolyan nyerni akar, annak kell, hogy legyen. Akinek viszont nem volt, az "lutrizott".

A 9-es és a 10-es pont nem okozhatott gondot senkinek, habár a kettő között a térkép mintha nagyobb távolságot mutatott volna a valóságosnál.

A 11-es pont is egyértelmű volt, de mégsem volt helyes a kiválasztása. A 10-esről az ésszerű útvonal ugyanis azon az úton vezetett a 11-es felé, amely útvonalra vissza is kellett jönni a 12-esre menet. Vagyis egy rövid-, kb. 100 m-es szakaszon oda-vissza közlekedtek a versenyzők, ami torlódás esetén megkönnyíthette egyesek dolgát.

A 12-es pont volt az utolsó időmérő, persze, ezt nem lehetett akkor tudni.

A következő pontok - egészen a 20-ig bezárólag - nem okozhattak fejtörést. A 21. (szerkesztett) pont viszont biztosan szokatlan volt sokaknak. Ritkán szokott ugyanis előfordulni, hogy a szerkesztett pont nem esik tereptárgyra. Először én is azt gondoltam, hogy rosszul csináltam valamit, de aztán - miután ellenőriztem magam - úgy gondoltam, hogy majd meglátjuk, mi van a helyszínen. Megláttuk.... Volt ott bója, éppen elég: ennél többet csak a Varsányi Kupán lehet látni a szerkeszett pont körül! (Csakhogy ott nem szoktuk "eltalálni" az igazit, itt viszont sikerült. Kiváncsi lennék rá, hogy rajtunk kívül még hány csapatnak...)

A 22-es pontban az volt a "szép", hogy a fáradó mezőnyt még egy kis kerülőre késztette a sűrű erdő kényszerű megkerülésével.

Az utolsó pont még egyszer lehetőséget adott a tévesztésre: aki nem figyelt eléggé a kiszúrásra és a gödörben kereste az igazságot (nem a jelleghatáron), az "kiszúrva" érezhette magát a plusz hibapontjaival.

A célt nem volt nehéz megtalálni és ezzel véget is ért számunkra a kezdet, az első bajnokság első versenye... Már csak az eredményhirdetés volt hátra, amire viszont jócskán várni kellett. Ahogy általában lenni szokott, a távolabb lakók meg sem várták, ami érthető is, hiszen például Fodor Pistáéknak Kazincbarcikára jó 300 km-es útjuk volt...

Az idő lassan telt, az információk csak csordogáltak és mint később kiderült, nem is voltak mindig igazak.

Sajnos, a rendezők nem követték azt a sok helyen alkalmazott gyakorlatot, hogy kifüggesztik a pályákra vonatkozó adatokat, a pontozás rendjére vonatkozó tudnivalókat, a feladatok helyes megoldásait. Pedig ez talán könnyebbé tette volna a várakozást és ellenőrizhetőbbé az értékelést.

Mire megettük minden szendvicsünket és megittunk minden teát, végre eljött az eredményhirdetés ideje.

Sajnos, kicsit elrontotta a hangulatot, hogy hiba csúszott az értékelésbe, aminek következtében az "A" kategóriában egy csapat csak tíz percig örülhetett a bronzéremnek, aztán visszavették tőle...

Rövid, végső értékelés:

A Bakancsos Atom Kupa egy remélhetőleg hosszú életű versenysorozat első versenye volt, új rendezőkkel. A versenypálya nem volt hibátlan, de ilyen szintemelkedés nélküli, jórészt nyílt terepen, ráadásul még a rügyfakadás előtti, koratavaszi erdőben nehéz lett volna sokkal jobb pályát kitűzni.

A versenyzők fogadása, indítása megfelelő volt. A rendezés egyes területein viszont lehet javítani (Jobb tájékoztatás, az értékelés gyorsítása). Összességében: ahhoz viszonyítva, hogy ez egy "első" verseny volt, a rendezőket dícséret illeti. Jó nyitánya volt ez a verseny a bajnokságnak...

Bakancsos Atom Kupa Eredményértesítő



Tavaszi Kupa

Pécs-Mecsek, Fehér-kút, 1998. március 28.

Minden jól indult: hűvös, de tiszta időjárás, jó közlekedési viszonyok, aránylag korai megérkezés. Azt hittük, jut időnk mindenre és végre egyszer nem kapkodva fogunk elindulni.

A fogadás, a szervezés a megszokott: minden aránylag gyorsan, frappánsan megy. Nagy a tömeg, de ez sem újdonság. Mint utóbb kiderült, a különféle kategóriákban 166 csapat - összesen 488 fő - vett részt a versenyen, ami megközelíti a legszebb időket.

Még a verseny kezdete előtt leadta a miskolci VSC csapatainak nevezését az örökifjú Pásztorné Vilma néni és ezzel 30 - ra emelkedett az "A"-, 13-ra az "A50" kategóriákba benevező csapatok száma.

Találkoztam a másik miskolci "különítménnyel" is, a Vörösmarty Művelődési Ház képviselőivel. Kiváncsi vagyok, mit hoz a jövő: én az elmúlt évi jó szerepléseik alapján az ő fiatal csapatukat tartom az egyik nagy esélyesnek.

A versenyen a bajnokságba addig benevezett csapatok kb. 77 %-a jelent meg, ami nagyon jó arány, tekintve, hogy a 15 bajnoki verseny közül mindenkinek csak a legjobb öt eredménye számít bele az értékelésbe.

A sok előkészület - nevezés, különböző kiírások, értékelések kihelyezése, a megbeszélnivalók megbeszélése, stb.- és az egyéb "szükséges" ügyek intézése után szokás szerint ismét az utolsó utáni pillanatban vágtunk neki a terepnek.

Az első meglepetés akkor ért bennünket, amikor megtudtuk, hogy két térképen fogunk versenyezni, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen két versenyen veszünk részt egymás után. Ennek előnyét (esetleg: előnyeit) nem ismerem, de az biztos, hogy a rendezőknek nagyobb költséget és több munkát (kétszer annyi térkép megvétele, kétszerannyi versenypálya megrajzolása, több értékelési munka, stb.) jelentett. A versenyzők számára sem volt egyértelműen jó: megtörte a verseny lendületét, nehéz volt újra elindulni. Igaz, a pihenés és a tea jól esett...

Az utolsó meglepetés az volt, hogy a vártnál lényegesen gyengébben szerepeltünk. A két meglepetés között azonban történt egy és más...

Az I. szakasz aránylag könnyű volt: a két szerkesztés és az útvonalkövetés nem jelentett különösebb problémát. Talán jobb lett volna számunkra, ha itt véget is ér a verseny...

A II. szakasz már sokkal "keményebb" volt, távolságra is és a feladatokat tekintve is (Szerencsésebb lett volna ezzel a szakasszal kezdeni). Talán sok is volt a feladatokból: a térképen alig volt látható állomás és az azokat összekötő folytonos vonal. Leginkább a feladatok menetutasításai szerint kellett haladni.

A feladatok egyébként általában érthetőek, jók voltak, de a jóból is megárt a sok: az ember belefásul abba, hogy nemcsak a térképre meg a terepre kell figyelni, hanem arra is, hogy hol van eldugva egy-egy fontos mondat az apróbetűs menetutasításokban. Elég ugyanis egy kis figyelmetlenség az érintett csapattag részéről és máris jelentős hátrányba kerül a csapat.

A célbaérkezés után alig fújtuk ki magunkat, amikor találkoztunk a bauxitosok egyik csapatának vezetőjével, aki méltatlankodott, hogy mi is történt velük: elfelejtették ráírni a menetkartonra a kiszámított menetidőt és ezért 100 hibapontot kaptak. Előfordult már velünk is ilyen - próbáltam vigasztalni. Mit tudtam én még akkor, hogy mi is "ebben a cipőben járunk"...

Mások más miatt morgolódtak, de hát ez minden versenyen így szokott lenni.

Amikor kitették a pontszámunkat, már láttuk, hogy nincs esélyünk a jó helyezésre. Kiderült, hogy az egyik számított időt mi sem írtuk rá a menetkartonra és volt bójahibánk is. Gyenge szereplésünk jól jött a szintén nem villogó tiszaújvárosiaknak, akiket mi hoztunk el a kocsinkon: emiatt ugyanis nem kellett megvárni az egyébként csúszó értékelést és így volt esélyük elérni az utolsó vonatot, amivel még aznap hazajuthattak. Ezért hát korán el is indultunk...

Mindent összevetve: Jó, hogy minden évben tavasszal van egy ilyen verseny, ahol az ember próbára teheti állóképességét, fizikai-szellemi felkészültségét és ami után a többi verseny már mind könnyebbnek tűnik (Nem biztos, hogy valóban az: néha a Mátra Kupa, vagy a Varsányi Kupa is jól elfárasztja az embert...)

És jó, hogy minden évben csak egy-két ilyen verseny van, ahol a szerencsének ilyen kiemelkedő szerepe van; ahol ilyen sok lehetőség van hibát elkövetni; ahol a nehezebb pontokon bekövetkező torlódások miatt sok csapatnak nem kell bóját keresni, stb.

Egy versenyen sem lehet biztosra menni, de talán itt legkevésbé...

Tavaszi Kupa 1998 - eredmények (A Mecsek Híradóból)


Tavaszi Tájoló '98

Nagykovácsi, 1998. április 19.

Esőben indultunk el otthonról és esőben érkeztünk meg. Senkinek sem volt kedve kiszállni a mikrobuszból, de hát bentmaradni sem lehetett.

Esőben tűztem ki a fákra a még otthon befóliázott táblázatokat: az országos bajnokság "A" és "A50" kategóriáinak második forduló utáni állását és a nemhivatalos bajnokság sorrendjeit (Más nem is volt kifüggesztve).

Esőben indultunk el és esőben is érkeztünk meg. Ez egy ilyen nap volt: eső minden mennyiségben és egyfolytában... Ez nyomta rá a bélyegét az egész napra.

Aki nem gondoskodott megfelelő védelemről a térkép és a versenyzőkarton számára és aki nem vigyázott eléggé, az pórul járt. A szétázott térképen nehéz a tájékozódás és az esős időben nem igazán praktikus pecsételés a nedves menetkartonon elkenődik. A rendezők sátraiban, ahol nem volt mesterséges világítás, nem lehetett látni az elmaszatolódott pecsételéseket és ráadásul a nedves kartonra még írni sem nagyon lehetett.

Az állandó eső miatt csúszott az indítás, a szokottnál lassabban érkeztek az indulni kivánó versenyzők és többet késtek a versenypályáról visszaérkezők is. Röviden: az értékelés nemcsak a kitűzött időre, hanem azon a napon elvégezhetetlen volt.

Ráadásul az értékelést elvállaló Georgiades Gábor a nehéz terepen lesérült és jelentős késéssel érkezett meg.

A versenyt sok birálat érte: a versenykiírásban nem eléggé gondosan volt fogalmazva a bajnoksággal való összefüggés, a térkép túl régi volt, nem voltak kiszúrva a pontok, félreérthető volt a menetutasítás, néhány bója nem esett a berajzolt kör közepére, stb. és ráadásul még az eredményhirdetést sem tartották meg a verseny napján...

Amikor ezeket a sorokat írom, még nem lehet tudni, hogy hogyan foglal állást a Verseny Albizottság az egyik albizottsági tag írásban benyújtott javaslatára, mely szerint a versenyt nem szabad figyelembe venni a bajnokság értékelése során.

Kétségtelen, hogy az észrevételek helytállóak, de azért vannak körülmények és szempontok amelyeket figyelembe kell venni. Ilyen például az, hogy a térkép mindenkinek egyformán volt rossz, minthogy másolatok voltak. Ilyen az is, hogy az említett hiányosságok jelentős része biztosan nem befolyásolta a verseny végső kimenetelét és a többi sem biztos, hogy a bajnokság végeredménye szempontjából fontos (Aki ugyanis az összesített eredményben rosszul szerepelt saját elvárásához képest, annak van még bőven lehetősége javítani, hiszen csak a legjobb öt eredmény számít...) És: nagyon fontos szempont az is, hogy nem minden csapatnak van lehetősége sok versenyen résztvenni. Tudok olyan csapatokról, akik előre meghatározták, hogy melyik lesz az az öt verseny, amelyet beterveznek; amelyekre jut pénz és idő az egyéb kötöttségek miatt. Ezen csapatoknak nehéz lesz pótolni a kiesett versenyt. Nem az a kérdés, hogy hogyan szerepeltek, hány helyezési pontot szereztek, hanem az, hogy meg lesz-e a bajnoki értékeléshez szükséges öt versenyük, vagy sem... Ahogy mondani szokták: nehéz helyzetben van a zsűri (vagyis az Albizottság...).

Szubjektív megjegyzés: A mi csapatunknak a pontok megtalálása nem igazán okozott gondot. Amit tévesztettünk -sajnos, volt elég-, az a mi hibánk volt.

A rendezők rugalmasak voltak: a rossz idő következtében nem volt igazán lehetőség a szerkesztésre, ezért megadták a szerkesztett pontok helyét. Igaz, aki nem figyelt kellőképpen, az így is tudott hibázni.

A résztvevők száma a rossz idő miatt nyilvánvalóan sokkal kevesebb volt, mint amennyi jó időben lett volna. Volt, aki az utolsó pillanatig bízott az idő jobbra fordulásában és szinte a rajt pillanatában gondolta meg magát. Egyik miskolci csapat a rajthelyről fordult vissza, mondván: áztak ők már eleget az Azimut Kupa pályáinak kitűzése során.

Mindezek ellenére 116 csapat 366 fő versenyzővel volt jelen és ez nem semmi.

Az "A" versenyben az addig benevezett 34 csapatból 21, az "A50"-ben 15-ből 14 indult el a harmadik bajnoki versenyen. Lehet, hogy a bajnokság szempontjából hiába ?


V. Azimut Kupa

Azimut Kupa

Bánkút, Csurgói erdészház, 1998. április 25.

Eszembe jutott egy régi "történet" a vérbeli fotósról, aki az egyik olimpián a rajt pillanatában hátulról fényképezte le a 100 méteres síkfutás résztvevőit és amikor eszébe jutott, hogy szemből is le kellene fényképezni a beérkezőket, gyorsan elébük szaladt, hogy megtegye...

Tekintettel arra, hogy én nem vagyok ennyire vérbeli riporter, a negyedik bajnoki versenyről, az Azimut Kupáról - amelynek időpontjában én a Varsányi Kupán vettem részt - a fiam számol be:

Április 25-én nem sikerült túl korán Bánkútra érkeznünk, így mire levergődtünk a Csurgói erdészházhoz, az induló csapatok zöme már a pályán volt. Így hát nem maradt sok időnk a rajtban téblábolni, ráadásul még kaja nélkül is indultunk el, mert amikor elolvastuk, hogy az "A" pálya szintideje 5 óra körül van, már nem volt időnk visszamenni az autóhoz. (Simon Pétert froclizni még - szerencsére - sikerült. Régi, szép szokás ez nálunk...)

Ettől eltekintve a Rajt kifogástalan volt, nem volt keveredés (Még WC is volt - papírral! - a rajtban - ez sincs minden versenyen!).

Gyors szerkesztés után már indultunk is a szalagozást követve a térkép széléig, ahol zavaró volt - legalábbis számunkra -, hogy hirtelen eltűntek a szalagok és nem tudtuk, hogy lekeveredtünk az útról, vagy mi van. De aztán belőttem magam a térképen és már tűztünk is az első pont felé (Egyébként lehet, hogy elmondták a rajtban, hogy hogyan működik a szalagozás, csak szokás szerint nem figyeltem. Az is lehet, hogy leírták az utasításban, de azt - szintén szokás szerint - nem olvastam el. Rá is faragtunk később!)

Az 1-es pontot elhagyva a 2-essel volt egy kis gondunk, de szerencsére a rendezők csak 1 bóját raktak ki, úgyhogy jobb bóját csak öt percig kerestem, aztán jobb híján leszedtük azt az egyet, ami volt.

A következő pontok a helyükön voltak, szépen haladtunk is, egészen a szerkesztett pontig (10-es). Ez volt a poligon iránymenet kezdőpontja is egyben. Miután 10 percig kerestem és lépegettem ki mindenhonnan a "gödrömet" és csak nem sikerült bóját találnom benne semmilyen irányból sem, már szinte várható volt, hogy jön egy "okosabb" csapat. Jött is és felvilágosítottak, hogy benne van a menetutasításban: "a poligon iránymenet kezdőpontján (szerkesztett pont) nincs bója". Ezek után rohamtempóban kezdtem mérni a töréspontokat. Sajnos, egyedül, mert csapattársamnak ez volt élete első versenye, úgyhogy ő csak a "lyukasztásban" meg az idők összeadogatásában tudott segédkezni.

A töréspontokat a rendezők biztosan hajszálpontosan mérték ki. Én nem. Ezért aztán nem is vagyok kibékülve ezzel a poligon-dologgal úgy általában. Szerintem ezt egyszerűen nem is lehet pontosan csinálni menet közben (Egy ismerős csapat tagjai mondták, hogy ők ketten mérték párhuzamosan és a játék végén már 30 méterre voltak egymástól. )

Az adott poligon végén az egymástól 5 méterre lévő gödrök voltak telerakva bójákkal. Ezen a versenyen a legjobb csapatok csak itt rontottak, sehol máshol...

A többi pontot már prímán vettük, kifogástalan volt a kötelező útvonal is, így nyugodtan élvezhettük a Bükk-fennsík csodálatos borókás-töbrös látványát.

A pálya végén volt még egy egyenes itiner, ami szintén problémamentes - mondhatni tökéletes - volt, ami itinerben ritka.

A célban a résztvevőknek járó babgulyás nagyon feldobta a verseny hangulatát és a csapatok közérzetét. Dicséret érte a rendezőknek, akik egyébként is kitettek magukért, mint rendezők. A szervezés és a lebonyolítás gördülékeny volt és precíz. Biztosított volt minden információ: mindenki ellenőrizhette a közzétett térképeken és ábrákon, hogy mit hibázott el és mindezt mennyiért tette... Még arra is futotta a rendezőknek, hogy aki kérte, megkapta a kartonja fánymásolatát, ott helyben. Jeles.



Varsányi Kupa

Csillebérc, 1998. április 25.

A múlt heti gyalázatosan rossz idő (Lásd: Tavaszi Tájoló '98) után kegyes volt hozzánk a sors: szép idő várt bennünket ezen a napon. Korán sem kellett kelni, hiszen nem kellett messzire menni: kb. 70 km-re van csak tőlünk Csillebérc.

A versenykiírásban közöltek alapján könnyen megtaláltuk a rajtot. Ettől kezdve aztán semmi sem ment ilyen könnyen.

Először azt hittem, hogy rossz pillanatban érkeztünk, mert hosszú sor állt a bejelentkezésnél. Aztán kiderült, hogy csak nagyon lassan megy az ügyintézés, mert csak egy hölgy foglalkozik az érkezettekkel.

Amikor aztán végre megkaptuk a versenyzőkartont, már szinte indulnunk is kellett. Még jó, hogy a sorbanállás alatt volt lehetőség néhány versenyzőtársunkkal beszélni a bajnoksággal kapcsolatos kérdésekről.

Megkezdődött a verseny. Az első pontokon és az első feladaton (irányfésű) gond nélkül jutottunk tovább. Igaz, azt végül is most sem tudom, hogy az irányfésűnél mennyit tévedtünk, de nem is számít. A problémák az 5. pontnál kezdődtek. Az 5. pont időmérő volt, de nem ott, ahol a térkép jelölte, mert ott akkor éppen "kampányoltak" a közeli választás alkalmából. A rosszabb azonban az volt, hogy a pontot elhagyva nem stimmelt a térkép a valósághoz. Pl. Keresni kellett a 6. pontot, pedig ott nem is volt álbója (Vagy csak mi nem láttuk?).

A 8. pont sem volt olyan egyértelmű, mint ahogy azt elötte gondoltuk. A 9-esnél bezavart egy út, amit nem jelölt a térkép. Igaz, az ilyen lehetőségekre figyelmeztettek az általános tájékoztatóban.

A 10. (szerkesztett) ponton leginkább az zavart, hogy az ott összetorlódott csapatok mindegyike más pontot választott, mint mi. Lehet, hogy nekik volt igazuk?

A távolságméréssel egybekötött kötelező útvonal elvileg egyszerű volt, csak a valóságban volt nehéz eltalálni a helyes távolságot. Utólag mondta egy versenyzőtársunk: ők 20 m-es madzaggal mérték le a távot és 10 m-t tévedtek. A mi lépéssel mért távolságadatunk 25 m-el tért el a 380 méteres helyes értéktől. Ez 6,5 %-os eltérés, ami nem volt rossz eredmény. Legalábbis azt hittük... Sok volt viszont az érte kapott hibapont: a rendezők 5 méterenként 20 hibapontot "írtak jóvá" a csapatoknak. Esetünkben ez 100 hibapontot eredményezett, ami annyit "ért", mintha kihagytunk volna egy ellenőrző pontot, vagy két tévesztőbóját fogtunk volna. Ez azért nem semmi... Ha más nem, hát aránytévesztés a rendezők részéről...

A 13. ellenőrző pont egyenes itiner volt. Itt egy elvi problémánk akadt: nem tudtuk, hogy kell helyesen dönteni. Hogy mégis sikerült, az az adott esetben szerencse kérdése volt.

A gondot az okozta, hogy nem tudtuk, levegyük-e azt a bóját, amelyik az úttól kb. két méterre, egy fa túlsó oldalán volt. Az itiner utasítása szerint ugyanis minden 2 m-en belüli bójánál jelölni kell. A bója két méteren belül volt, de egy másik úton! A fa előtt az út ugyanis kettévált egy vastagabb és egy vékonyabb (gyalog)útra és ezen volt a bója. A vékonyabb utat a térkép nem jelölte, csak az itiner, szaggatott jelzéssel. Tovább nehezítette a dolgot, hogy a szabályzat szerint a kötelező útvonalakon a bóját nem szabad fa mögé tenni.

Ha az itiner nem jelezte volna külön útnak a gyalogos kerülő utat, akkor egyértelmű, hogy a térképen ábrázolt úthoz tartozik a bója. Így viszont éppen a rendezők hívták fel a figyelmet arra, hogy az egy másik út! De hiába: ez a bója 2 méteren belül volt... Hosszas vívódás után jelöltünk a bójánál és jól tettük: a végén kiderült, hogy a rendezők részére az volt az elsődleges szempont, hogy 2 méteren belül volt a bója... (Volt csapat, amely hasonló vívódás után úgy döntött, hogy ez nem jó bója. Érthető volt az utólagos méltatlankodásuk.

folytatása következik ...


Versenyek
Az 1998. évi Országos Természetjáró Tájékozódási Csapatbajnokság kiírása
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja