(Végül is) szerencsés kimenetelű
vízitúra baleset a Répcén

Április 23-án az utóbbi évek hagyományainak megfelelően ismét összegyűltünk Bükön Balogh Lajos barátunk szülőházában, hogy az elkövetkező hétvégén a Répce túrával kezdjük az 1999-es vízitúrás idényt. A hangulat nagyon jó volt, mint mindig az idény kezdetén, amikor a tél szorításából kiszabadulva végre ismét összetalálkoznak a régi barátok, feleleveníthetik ismét a jó és rossz emlékeket (mely utóbbiakat az azóta eltelt idő már széppé varázsolt), és új reményekkel vághatnak neki a következő idény kihívásainak. Hangulatunk még másnap reggel is bizakodó volt, mert az egész éjszaka zuhogó eső, és az otthonról kapott nagyon lehangoló időjárási helyzetkép után mi eső nélkül, sőt még az előtűnő napsugárban is reménykedve indulhattunk el Bükről. Rendben is ment minden, az első akadálynál, a Bük utáni új zsilipnél volt aki némi hajófenék kopogással, de simán lejött, volt aki hajóját féltve átemelt, majd jött a Szentgyörgyi-malom, ahol mindig át kell emelni. Itt sem volt semmi probléma, de a következő, a Damonyai-malomnál játszódtak le a kis híján tragikus végű események. Jómagam is már többször lementem ezen a malomzúgón baj nélkül, de minden alkalommal kemény küzdelmet kellett folytatni a leérkezés után a meglehetősen nagy erejű vízhengerrel. Tavaly, amikor alacsonyabb volt a vízállás és nagyobbat esett a víz már volt egy figyelmeztető jele a Damonyai-malom veszélyeinek, mikoris BL. hajóját csak egy-másfél órás küzdelemben tudtuk kiszabadítani a malomzúgó alatti két betonfal fogságából, amelyek közé a felborult hajót keresztben óriási erővel szorította be víz ereje. BL. ha üggyel-bajjal is, ám sikeresen és hamar kiszabadult a vízhengerből. Mikor a Damonyai-malomhoz közeledtem, HI. barátom kétségbeesve rohant elém a parton, hangosan kiabálva, hogy senki se próbálkozzon a zúgón való lemenetellel, mert nagyon nagy baj történt, és azonnal szálljak ki a hajóból és rohanjak segíteni, mert a szerencsétlenül járt túratársunkat SzJ-t újra kell éleszteni (fogorvos vagyok). Természetesen ilyen esetekben és helyeken mindig olyan a part, hogy a kiszállás szinte lehetetlennek tűnik, de HI. barátom segítségével nagy nehezen sikerült kimásznom a partra, és a tetthelyre szaladnom. Mint a kiszállás nehézségei között megtudtam, SzJ-nek, miután kihúzták a vízből sem légzése, sem szívműködése nem volt. Szerencsére, mikorra odaértem, már mind a két életfunkció visszatért, de a szerencsétlenül járt, stabil oldalfekvésbe helyezett túratárs légzése nehéz és hörgő volt, és teljesen lila volt a feje az oxigénhiány miatt. Miután Németh Aladár mosonmagyaróvári túratársunk (az ő nevét ki kell írnom, hiszen ő volt a nap hőse) a sérült fogsorait is eltávolította, a gátőrházból kapott ócska pokrócokra fektetve a még mindig eszméletlen SzJ-t a csűrbe vittük, ahol a részben nálunk lévő száraz holmikkal, részben az ugyancsak a gátőrházból kapott ruhadarabokkal letakartuk a kihűlés ellen. Természetesen azonnal telefonon értesítették az ügyeletes orvost, aki kisvártatva meg is érkezett, és nem tudott kifogyni a dicséretből, hogy milyen szakszerű ellátást kapott a sérült. Az alapvető orvosi beavatkozások után természetesen ő azonnal hívatta a rohammentőt, aminek a személyzete ugyancsak maximális elismeréssel nyilatkozott a történtekről. SzJ. körülbelül a mentő érkezésének időpontjában tért eszméletre, de ekkor még nagyon zavart volt, például semmiképpen sem akart a mentővel elmenni, folytatni akarta velünk a túrát, de ezen kívül is voltak még egyéb furcsa megnyilvánulásai is.

A jelenlévők elmondása alapján a baleset a következőképpen történt: a malomzúgón HI. simán lement, Németh Aladár ugyancsak, a SzJ. előtt lévő DP. borult a zúgóban, de mind ő, mind a hajója viszonylag simán kijött a kritikus helyről. Ezután következett a tapasztalt, középkorú vízitúrázó SzJ.

Valószínűnek tűnik, hogy borulását az okozhatta, hogy az átlagosnál hosszabb eszkimó kajakkal volt, és hajójának hátsó vége leülhetett a felső betonküszöbre, míg az orra beleakadhatott a zúgó alsó betonpadlójába.A sors fintora, hogy Sz. J. reggel kijelentette még indulás előtt, hogy ő ennél a zúgónál átemel, de emlékeiben összekeverte a Damonyai-malmot a Ládonyival, és abban a hitben érkezett a zúgó elé, hogy most a Ládonyi-malomnál megy majd le, s mire észrevette tévedését, már nem volt visszaút.

Sz. J-nek három pontban is nagy szerencséje volt, hogy életben maradt: először is a vízhenger viszonylag hamar kidobta magából, bár állítólag több mint egy percet volt víz alatt; másodszor az előtte borult DP. a csípőig érő vízben közvetlenül a zúgó alatt szedte össze a szétszóródott cókmókját és Németh Aladár kajakjával éppen hozzá tartott, hogy segítsen neki, így azután az arccal lefelé, kitárt karokkal a vízen lebegő élettelennek mondható testet hamar ki tudták húzni a partra.

A perdöntő, harmadik és legszerencsésebb momentum az volt, hogy Németh Aladár, aki nemrég végzett el egy elsősegélynyújtó és életmentő tanfolyamot, nem esett pánikba, hanem mindazt, amit idáig csak gumibabán gyakorolhatott, haladék nélkül átültette az éles valóságba, és nekilátott a szakszerű újraélesztésnek (szájból orrba befúvásos lélegeztetés, szívkompresszió). HI. és DP., akik ugyancsak jelen voltak, őszintén bevallották, hogy halvány fogalmuk sem lett volna arról, mit is kell ilyen helyzetben tenniük, azóta mindketten jelentkeztek egy elsősegély-nyújtó tanfolyamra. Tehát ha Németh Aladár nincs a helyszínen, SzJ. élete tragikus véget ért volna. Képzelje el a kedves olvasó, ebben az esetben milyen lelkiállapotban tértünk volna haza a túráról, hiszen így is nagyon megráztak bennünket a történtek. Én is ugyanezzel a módszerrel próbálkoztam volna, de én a történtek után 8-10 perccel érkeztem a helyszínre, mikoris a klinikai halál beállta után már szinte semmi remény sem lett volna az újraélesztés sikerére maradandó agyi károsodás nélkül. SzJ-t a mentő a szombathelyi kórház intenzív osztályára szállította, ahol másfél napig melegítették, mert elég alacsonnyá vált a testhőmérséklete, meglehetősen sok idő telt el a baleset és a sérült csűrbe szállítása között. Természetesen jött az elmaradhatatlan tüdőgyulladás is, de néhány nap után a szó szoros értelmében újjászületve elhagyhatta a kórházat.

Ennek a hál' Istennek szerencsés kimenetelű balesetnek jó néhány tanulsága van. Az egyik legfontosabb, amit oly sokszor hangsúlyozunk, de néha hajlamosak vagyunk elfelejteni: a vizet, a víz erejét alábecsülés helyett rendkívül tisztelnünk kell, nem értékelhetjük fel túlságosan saját tapasztalatainkat, erőnket, ügyességünket és nem árt néha, ha egy kis egészséges szorongás is van fékező erőként bennünk egy-egy nehezebbnek ígérkező vízitúra előtt; a másik ami nagyon lényeges: igen-igen jó lenne, ha nem csak minden vízitúrázó, hanem minden ember tisztában lenne az újraélesztés alapelemeivel, ha ezeket már az általános iskola felső tagozatán gyakorlatban is oktatnák, hogy ne csupán szerencse kérdése lehessen az, hogy ha egy szerencsétlenül járt társunk visszahozható még a halálból, embertársai vissza is hozzák.

Mindenesetre szívből jövő nagy-nagy örömmel gratulálok SzJ-nek második megszületése alkalmából, és mély tisztelettel és megbecsüléssel adózom Németh Aladárnak szakszerű, megfontoltan végrehajtott életmentő közbeavatkozásáért, nagyszerű emberi helytállásáért. Azt hiszem Németh Aladár teljes mértékben kiérdemelte az életmentő kitüntetésre való felterjesztést.

Kérem vízitúrázó társaimat, hogy ki-ki vonja le a leírtakból a megfelelő következtetést.

Dr. Garay Dénes


Természetbarát Híradó 87. szám, 1999. június
Vizitúrázók információi
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja