Molnár Tamás:

TÜNDÉR ZALA,

AVAGY HOGYAN LÉPTÜNK UGYANABBA A FOLYÓBA HÁROMSZOR

A Nagy Kör jelvényszerző túra egyik legszörnyűbb perverziója talán (mert kinek, hogy sikerül) bájos kis folyónkon, a Zalán fölfelé evezni balatoni torkolatától egészen addig a pontig (Zalabér), ami a legközelebb esik a Rábához. (A Rettenetes- vagy Nagy Kör-ként becézgetett túra egy - micsoda meglepetés! - nagy kör a Dunántúlon, útvonala a Duna, Sió, Balaton, Zala*, Rába és a Mosoni-Duna.)

Akinek nincs kedve ahhoz - nekünk sem volt -, hogy Bármiféle Hivatallal bajmolódjon azért, hogy engedélyezze az átevezést a Kis-Balatonon (néhány - mondjuk két - hét vízen töltés után ijedten pislogni kezdesz az iroda és az iróasztal szavak hallatán) az kezdje hozzánk hasonlóan a zalai szakaszt Zalavárnál.

Itt a folyó egészen szétterül, olyan mint egy tó, csak közelebbről veszed észre, hogy a régió leghatalmasabb molnárkatenyészete. Unikum Európában.

Kezdeti viszolygásunk akkor múlt el, amikor elkezdtünk evezni felfelé, és az -- egyébként nagyon tiszteletreméltó békalencse helyett, mindenféle nagy levelű és tarka szirmú vízivirág. Hogy pontosan hogyan hívják ezeket a szép növenyeket, azt nehéz kideriteni, mert a túra azon résztvevői, akik növényekkel foglalkoznak, arra a kérdésemre, hogy ez mi?, saját tudatlanságukat leplezve, vagy ha-ha-ha!, vicc képpen -- azt felelték, hogy víziárvacska, víziszekfű, vízikaktusz, esetleg hogy a békalencse díszes hímje.

Vígan eveztünk hát felfelé az egyre szűkülő folyócskán, gyönyörű partmenti füzesek és tarka vízi khmm.. virágok között, vígan kerülgetve a néhol a víztükör folytonosságát megszakító bokrokat. Ha tudtuk volna... ez a boldog kanyargó és egészen addig tartott, míg el nem értünk az első (s általam egyetlenként ismert) tűsgáthoz. Itt szerencsétlen körülmények között át kell emelni, ami elég kínos, mert a partmenti füzes sűrű, a part meredek, és egyebként is derékig érő iszap. Előre elképzeltem, hogyan állok nemes és dicső bosszút a többieken: miközben ők alant dagasztják a sarat, én egy épp kéznél levő -szirtfokon, bronz-antik mellkasomat feszítve érces szavakkal buzdíltom őket:

Tűrj, sziv, tűrtél már hajdan te kutyábbat is ennél...!
(Homerosz~ Odüsszeia XX:. 17.)

De kiderült, hogy a víz elég magas ahhoz, hogy mindannyian kilépve a tűsgátra (nem véletlen az elnevezés!), átvonszoljuk azon a csomagokkal teli kenut. Igy néhány deciliter vér árán (ami estére pótlódik) megúszták a disznók Homeroszt.

És ez után jön a túrának az a pontja, ami érdemessé teszi a leírásra. Innentől kezdve ugyanis a Zala (mint olyan) egyszerűen eltűnik. A helyén tökéletesen egynemű; sűrű, sötét bozót van. Elővettük a térképet, azon folyik tovább. Szóval biztosan csak egy nagyobb bokor, amin átvágva magunkat újra világos, sima, viziizékkel teleszórt víztükörhöz jutunk. Nosza, elő a kisbaltát, és hajrá, siessünk.

Másfél méter/perc végsebességgel nekiestünk a lehetetlennek.

A dzsungel bámulatos önfenntartó képességére jellemző, hogy a katonás kis ösvény, amit vágtunk, a kenu mögött légmentesen összezárult, így történt a második kenu által vágott takaros kis ösvénykével is, egészen a legutolsó, hatodik kenuig. Mindenki azt hitte, az előtte lévők kimásztak a partra, és ott húzzák a hajóikat. (A látótávolság a viszonylag ritkább részeken talán meghaladta a fél métert.) Hangulatunk leginkább a népmesék reménytelen puliszka-hegyeit átrágni kezdő legkisebb fiuéhoz hasonlított, amikor: hohó! Napsugár! Víztükör!

Megkerült a Zala! (A címbeli idétlen szójáték tündér szava egyébként a tűnik igére vezethetö vissza, és a tündér az, ami időnként eltűnik, időnként megkerül. A nyelvész rossz nyelvek szerint Erdély Tündérkert elnevezése is a közigazgatási hovatartozás bizonytalanságára utalt.)

A világosság egyébként egy két méter hosszan húzódó óriási résnek volt köszönhető, amit horgászok vágtak. Amikor előbukkantunk a bozótból, elsápadtak, elkezdték hányni magukra a keresztet, és csak a bennszülöttek esetében már oly sokszor bevált engesztelő ajándékok (üveg-gyöngyök, pálinka) hatására nyugodtak meg, és hitték el emberi mivoltunkat. Ezt egyébként én sem hittem volna el egykönnyen, a bozót elején elhagyott napcserzette antik-görög testünket nagy részben falevelek, gallyak és karcolások fedték.

Ilyen körülmények között fejeztük be túránk zalai szakaszát a Zalaapátihoz legközelebb eső közüti híd alatt, kiinduló pontunktól nevetségesen kis távolságra, kb. 14 óra "evezés" után. (Az evezőket a kenu alján, több mázsányi gally alatt találtuk meg. Nem volt szükség rájuk.)

És hogy mit tehet ilyenkor a milliónyi sebből vérző, tépett hajú es idegzetű, melankóliára hajlamos túrázó?

A legjobb, ha felmegy az említett közúti hídra (amely alatt a Hivatal kitisztíttatta a medret, mert ott sokan látják), és ott

"...búsongva körülnéz
A fejedelmi Zalán..."
      (Vörösmarty Mihály: Zalán futása I.)

* Azóta, mint ahogy a Híradó 74. száma is közölte megváltozott a Nagy Kör útvonala, kimaradt belőle a Kis-Balaton és a Zala.


Természetbarát Híradó 81. szám, 1998. december
Vizitúrázók információi
A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja